Tomkovics Éva: Nagyvárosi ragadozó

A járdán ütemes kopogást hallatszik. Egy pár világoskék tűsarkú hangja, ahogy a viselője néha kicsit botladozva imbolyog az elhasznált járda mohás rései között. Aki látja, azt hiheti, hogy egy buliba igyekszik, de nem így van. Hazafelé tart a kollégiumi szobájába. Nem szeret tűsarkút hordani, persze a fiú, aki miatt ezt az egész hercehurcát bevállalta, észre sem vette egész idő alatt. Ezért döntött úgy, hogy nem csinál nagyobb bolondot magából, és inkább hazamegy. Tudta, hogy a szobatársa még nem ért vissza, hiszen még alig múlt éjfél. Ellenben ő nem szokott hozzá az ilyen késői botorkáláshoz. Az sem segített, hogy az aluljáróban sötét volt. Álmosan pislákolt egy-egy lámpa, szórt fénye sötét árnyakat festett a falakra.

 
 

Az utolsó metró is már régen elhagyta az állomást, a metrópótlóra pedig még sokat kell várnia. Kénytelen lesz, mert nem engedheti meg magának, hogy taxit hívjon. Nem számíthatott senkitől anyagi támogatásra, nem úgy, mint a szobatársa, aki éppen most veri el az öröksége egy részét valamelyik felkapott szórakozóhelyen.

Összeszorult a gyomra, ahogy gyorsan, kopogva haladt az aluljáróban. A penészes falak visszhangként felerősítették az általa csapott zajt. De mintha hallana még valamit a háttérben, nem volt benne biztos. Talán csak a félelme játszik az érzékeivel, megcsalatkoznak az érzékszervei, akár az elvarázsolt kastélyban. Már nem volt sok hátra, csak pár méter, mindjárt a felszínre jut az ismerős, fénnyel teli éjszakába, a nagyvárosi zajba. A túloldalon várja az óriásplakát, amin egy vörös tulipán csokor hívja fel a férfi vásárlók figyelmét a hamarosan közelgő nemzetközi nők napjára.

Úgy érezte, hogy enyhén forog vele a világ, pedig biztos volt benne, hogy csak egy pohár pezsgőt ivott, próbált visszaemlékezni, hogy mást is ivott-e, de egészen biztos volt benne, hogy nem. Lássuk csak! A pohár ott volt végig a kezében, még akkor is, amikor az a fura srác, a másodikról felkérte táncolni, ő biztosan nem tehetett bele semmit! Akkor marad a pezsgő vagy a gyorskaja, amit a buli előtt sietve kapott be, hogy ne teljesen üres gyomorral érkezzen.

Már mindjárt kiér, és megpillantja a tulipános óriásplakátot.

-Csakhogy utolértelek! – szólította meg hátulról egy ismerős hang. Ahogy megfordult, szinte azonnal elvesztette az egyensúlyát és belehullott a hang irányából érkező kitárt karok ölelésébe, majd ugyanebben a pillanatban minden elsötétült.

A hajnali napsugarak mélán kezdték megvilágítani a környéket, a halványan pislákoló utcai lámpák sercegve, sorra kialudtak, ahogy a sugarak átvették hatalmukat a nagyváros felett. Már csak az eldobált sörös dobozok és törött alkoholos üvegek emlékeztették a munkába sietőket arra, hogy éjjel más típusú emberek róják az utcákat; ragadozók és prédák.

A közelben egy kutyáját sétáltató álmosan húzgálta aprótermetű kutyájának pórázát. Idegesen pillantgatott az órájára, semmi kedve nem volt egy újabb egér vagy patkánytetemet kiszedni kiskedvence szájából. De nem egértetemet hozott a tulipános óriásplakát tövéből, hanem egy véres, világoskék tűsarkút.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here