Igen, én vagyok a vén szatyor, akinek a véleménye századrangú. Meglehet, de nem rejtem véka alá. Engem se fogadott tárt karokkal az anyósom, én se terveztem, hogy keblemre ölelek egy csitrit. Ismerem a fiam, tudom, hogy negyvenéves korára is képes ellenemre tenni, csakhogy nyerjen. Mintha versenyeznie kellene velem. Lehet, hogy megöregedtem, de hülye nem vagyok. Érdekes, hogy régen az öregeket bölcseknek tartották, most meg szimplán idiótáknak. Hogy miért jutott eszébe, hogy hazahozza ezt a lányt, fel nem foghatom. Nem régi a kapcsolat, nem is élünk együtt, volt már jó néhány nő az életében, szerencsére nem kellett mindet megismernem.
Ahogy megláttam őket, azonnal tudtam, hogy Botond, mint élő felkiáltójelet hordozza majd körben a kislányt, mondjuk ő se a magabiztosság mintaképe volt. Lássuk be, én meg inkább az ideális nagyi lehettem volna, ha hagyom magam. Szóval, mindenki hozta a formáját.
A fiam a röhejesen bevert képével, én a gonoszkodó természetemmel és a lány, aki ki tudja, milyen oknál fogva egyezett bele a közös ebédbe. Persze, hogy kóstolgattam, de legszívesebben a fejemet csóváltam volna, hiszen Luca bármennyire is igyekezett, mégiscsak kislány a fiam mellett.
Félreértés ne essék, engem ez nem zavar, mert szerencsére már felnőtt, tud dönteni, de a szívem mélyén megértettem az apját, és nem csodálkoztam, hogy behúzott egyet az én szerelmetes magzatomnak. Teljesen megbolondult ez a világ. Felnőtt férfiak kislányok után futkosnak, öregedő nők meg fiatal pasasokra vadásznak, nem beszélve a srácokról, akik anyányi nőket akarnak. Mi a fene baja van mindenkinek? Jó, tisztában vagyok vele, hogy a korosabb férfiak régen is kaphattak fiatal lányokat, de a pénzükért és szülői ráhatással. Ilyenről azonban most szó sincs. Én rég nem hatok a fiamra sehogyan.
Így csak néztem őket, és hagytam, hogy főjenek a saját levükben. Kellemetlen ebéd volt, nem is számítottunk másra, valljuk be. Ha Botond azt akarta megmutatni nekem, hogy mer egy ilyen korú lánnyal kezdeni, akkor a terve sikerült. Nem kaptam szívinfarktust a látványtól, láttam én már cifrább dolgokat is az apja esetében. Ő se volt egy matyóhímzés. Ha azt kibírtam, akkor a fiam csak gyenge utánzata lehet. Érdekes, hogy a történelem milyen galád módon ismétli önmagát még a hétköznapokban is, nemhogy a nagy világrengető eseményekben. Amikor Luca kiment a mosdóba, tudtam, hogy sarokba kell szorítanom a gyermekem, hogy érezze a törődést:
– Mit akarsz kezdeni ezzel a lánnyal, édes gyermekem? – kérdeztem egyenesen.
– Gondolod, hogy erre most kell választ adnom? – támadott vissza, mert nem tudott jól válaszolni.
– Pontosan ezt gondolom, hiszen tudnod kell, hogy mire megy ki a játék. Szóval kaland vagy nem kaland?
– Anyám, drága, én nem vagyok jövőbe látó! Ha az lennék, tudtam volna, hogy ilyesmikkel zaklatsz. De hogy a kérdésedre választ adjak: nem kaland. Szerelmes vagyok Lucába.
– Szerelmes? Te komolyan beszélsz? – lehalkítottam a hangom, nehogy a lány meghallja, ha hallgatózik.
– Bármennyire hihetetlen ez számodra, értékes, okos embernek tartom és nem mellesleg gyönyörűnek.
– Ez kétségtelen, fiam, csak azt nem értem, miért ő?
– Erre nem is válaszolok. Csak. Mit vársz tőlem? Te mi alapján választottad az apámat?
– Az más. A józan eszem akkor cserben hagyott.
– Na, látod! – mondta és a pohara után nyúlt. – Engem is, és ennek örülök a legjobban. Végre van alkalmam nem józanul dönteni. Nem akarok mindig megfontolt és kiszámítható lenni.
Legyintettem. Tényleg bolond, gondoltam mosolyogva. Hogy mindez örömmel töltött-e el? A válaszom igen, mert éreztem, hogy megszakad a karma, és ha minden rendben lesz, az én fiam végre nem egy rideg aktakukac vagy számember lesz, hanem egy érző felnőtt, amilyennek mindig is szerettem volna.
– Remélem, azért nem holnaputánra tervezed a lánykérést. – A gonoszkodást ezek után csak azért nem hagytam abba, hogy érezzem, mer-e még tovább menni és küzdeni ezért a kapcsolatért.
– Akkorra tervezem, amikorra eljön az ideje. Nincs miért sietnünk. Meg kell ismernünk egymást, és mint tudhatod, a családja nem rajong értem.
– Szeretnéd, hogy kedveljenek?
– Persze, de nem döglök bele, ha nem. Egyedül az bánt, ha Luca szenved.
Hallgattam. Erre nem tudtam mit mondani. A fiam felnőtt, éretten gondolkodik, és végre valahára nem önmagát tolja előtérbe, ahogy eddig mindig. Gondoltam, ideje megdicsérni.
– Ez tetszik. Még sose hallottalak így beszélni.
Botond nem vette észre, de én igen, hogy reccsent az ajtó, és a lány kijött a fürdőből. Ahogy számítottam, megállt egy pillanatra, mert hallani akarta, miről folyik a szó a háta mögött.
– Köszönöm, hogy végre elismered, hogy képes vagyok változni! – hangzott a fanyar válasz. – Lehet, hogy nem túl férfias bevallani, de ezt is Lucának köszönhetem, mert mellette sokat tanultam az önzetlenségről.
– Helyes! Rád fért! – jelentettem ki és bort töltöttem magamnak. A nevelésem beért. Nem rebegtem hálaimát, de boldog voltam.
Luca ekkor ért vissza az ebédlőbe, és nem kellett mondania, tudtam, láttam rajta, hogy boldog. Engem még nem kedvel, de a fiamat igen, és ennél semmi nem volt fontosabb nekem. Az arcán lévő gödröcskékről az jutott eszembe, hogy milyen szép kis unokáim lesznek nemsokára, ha mindez így marad. Ettől a gondolattól és a bortól is egészen jó kedvem lett.
– Minden rendben? – nézett rá Botond, és finoman megsimogatta a karját.
– Igen, persze! – felelte a lány. – Gyönyörű a tükör a fürdőben.
Elnevettem magam. Belevaló csaj, egyre jobban tetszik, mondtam magamnak, de egyelőre nem akartam kimutatni az elégedettségemet. Nem árt, ha nincsenek azonnal elszállva a helyzetüktől.
Folytatjuk…
