Azt gondolom, ideje lezárnom a mi sztorinkat. Érdekes pillanatok részesei lehettünk, és mondhatnám úgy, hogy vonjuk le a tanulságot, mert bizonyára van.
Adva vagyok én, aki próbára tettem a szüleimet mindenhogyan. Megismertem eddig titkolt oldalukat, és fény derült olyasmire is, amire nélkülem nem tudódik ki. Anya kis titkára gondolok. Nem rázott meg senkit annyira, mint ő hiszi, de azért meglepődtünk. Zsófi, a drága húgom is bemutatkozott, de úgy hiszem, neki is kellett egy pofon, mert ha nem árulom be, lehet, hogy már valami bandában füvezne. Azért ez még nincs kizárva teljesen, hisz nem vagyok mindenható.
Apa se vette mindig pazarul az akadályokat, de a végén egészen szép négyesre vizsgázott nálam. Azért azt a jobbhorgot, vagy mi a csodát utólag se díjazom, szóval ötös nem lehet.
Én azt tettem, amit a legjobbnak gondoltam. Most se gondolok mást. Botond olyan ember, akit nem azért szeret valaki, mert idősebb, tapasztaltabb, hanem mert kedves és figyelmes. Minden tekintetben lehet rá számítani, bátor, nem hátrál meg. Igazi lovag. Ki ne vágyna ilyenre, főleg ebben a szánalmasan felszínes világban?
Természetesen egyikünk se tudja, hogyan alakul kettőnk kapcsolata. Minden túl friss és képlékeny. Azt viszont látom, hogy bátor, eszébe se jutott meghátrálni, bár amikor megtudta, hogy az apja meg anyám…Akkor azért kiakadt. Sokat beszélgettünk a karmáról, meg a véletlenekről, mire lenyugodott. És kibírta a közös ebédet, ami számomra felért bármilyen ajándékkal. Szeretem a szüleim, de azért valljuk be, senkinek se egyszerű a családja. Az enyém se, de most csak nevetek, mert még együtt vagyunk, apa elviseli anyát és fordítva, mi őket, ők bennünket.
Ma azonban az egyik évfolyamtársam elképesztő módon meglepett. Már loholtam kifelé az egyetem épületéből, amikor utánam szólt:
– Luca, van két perced? – Megtorpantam. Ádám helyes, okos srác, eddig szóba se állt velem. Épp csak köszöntünk egymásnak.
– Persze – mondtam gyorsan.
Láttam, hogy zavarba jön, talán nem számított rá, hogy igent mondok?
– Tudod…Régóta figyellek. Mostanában nagyon megváltoztál – hebegte, még a hangja is elváltozott. Egy olyan srácnak, mint ő…Te Szűzanya!
– Jó vagy rossz értelemben? – kérdeztem vissza.
– Jó. Szóval…Olyan…De nem is ez a fontos, csak…
Elnevettem magam.
– Nem pontosan értelek… Mit akarsz mondani, nyögd ki, mert így csak szenvedünk.
Elpirult. Én meg elszégyelltem magam, mit fölényeskedek vele!
– Arra gondoltam, elmehetnénk valahová bulizni…Vagy beülhetnénk egy jó kis helyre…
– Nem lehet! – vágtam rá azonnal, de az ötlet tetszett. Ötlet szintjén.
– Miért? Annyit tanulsz? Vagy miattam?
– Nem, Ádám, miattam. Ugyanis van valakim, és nem biztos, hogy örülne a javaslatodnak.
– Á, értem. Komoly a dolog?
– Én azt gondolom, erre nem kell válaszolnom. De kösz a meghívást, kedves vagy.
– Te is! – mondta idegesen, és elsietett. Fülig szájjal vigyorogva néztem utána. Hát ez mi volt? Ejnye, Luca, változik a világ, változik minden!
Még pár csoda is van az életemben: fogyok, Botond, és most egy helyes csávó akar felcsípni…Ez utóbbit anya mondja mindig. Én azonban nem vagyok felcsíphető, mert vár valaki, akit szeretek, és akiről úgy hiszem, szeret engem. Akkor is szeretett, amikor Tonnadonna voltam, és ennél nagyobb dolgot senki nem tud nekem nyújtani.
Na, most tényleg kimondhatom: boldogan élünk…Sokáig!
Vége
Kép forrása: Pinterest
