Utálom a cipődet

Vannak emberek, akik csak úgy betoppannak. Azt mondják, hogy „Helló, megjöttem”, pedig bemutatkozni illene mindenek előtt, nálunk falun legalábbis. Ha bemész valahova, akkor elmondod a tisztes nevedet és szándékodat, meg hogy anyád-apád mivel keresi a kenyerét, és addig nincs esélyed, amíg ki nem derül, hogy a szomszéd keresztanyjának a sógorának az unokatestvérének egy ismerőse ismeri a régi boltos Jolán néninek a komaasszonyát, azaz végeredményben van közös ismerős.

Na, mindegy, nincs amúgy ezzel baj, megértem, hogy a vidék, meg annak a törzsi szokásai egy más éghajlat, csak hát tetsziktudni néha az ember nem áll készen arra, hogy egy jó nehéz semmit a vállára rakjanak meglepiből, mert aztán meg cipelheti tovább, holott ő sosem kérte. Arról nem is beszélve, hogy a “Helló, megjöttem” párja félő, hogy a “Helló, leléptem”. Logika…

Utálom a cipődet, mert abban mentél haza! Amúgy is, nagyon koszos volt, rossz volt ránézni. Jó, kicsit túloztam, elég szép cipőd van, csak nagy volt a sár, értem én… A nadrágod szára hátul kicsit be is csípődött, de csak baloldalon. Mondanám, hogy hülyén nézett ki, de inkább művészien voltál elegáns. Amikor lehajoltál érte, tudtam, hogy most ez fog következni. Beszéltél valamiről, de közben már a kezedben volt a cipőd, a fűzőjét igazgattad, és felhúztad a lábadra. Folyamatosan beszéltél, mondtad, mondtad, mondtad a magadét, de az a cipő egyre inkább a lábadon volt. Ez a mozdulat az eleje annak a szomorú és egymást kötött sorrendben követő lépésekből álló folyamatnak, aminek a neve: haza mész. Átkozott mozdulatsor.

A cipőd miatt van.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here