Utálom a cipőmet!

Ma kemény leszek! 👠💪

 
 

Ott lapul a szekrény legaljában leghátul egy csodaszép fekete gyilkológép, amit mások úgy hívnak: magassarkú.

Viharos és ambivalens a kapcsolatunk, tekintve, hogy elég drága volt, de rám beszélte magát, ellenben azóta sem volt rajtam, maximum egyszer, de akkor is volt tartalék a táskában. Ott álltam a boltban, és véletlenül összeakadt a tekintetünk. Fekete, bokáig érő, fűzős, kicsit metál, kicsit elegáns. Azt mondta: “Szia, én vagyok a nőiességed, rég nem találkoztunk, legutóbb 5 évesen, amikor hercegnőnek képzelted magad. Még mikor nem ismerted a Tankcsapdát.” Nem volt könnyű szembe nézni vele, úgyhogy a boltos nénit is odahívtam, és kérdeztem tőle, hogy szerinte ez a cipő tényleg hozzám beszél-e. Ezek ketten összebeszéltek.

Ma kemény leszek!

Na, és hozzá mit? Sima farmert? Áh, ha már keménykedünk, akkor az legyen igazi! Ott van az a pici szoknya, meg a harisnya, olyan necc-szerű (ami illik a magassarkú és köztem esetlegesen kialakuló pozitív kapcsolat esélyeihez: necces), aztán kész is.

Hű de kemény vagyok! Hát akkor uccuneki, talán nem találkozom ismerőssel. Amúgy meg tökmindegy, mert hála a lineáris perspektívának, az én fejemet talajszintről úgysem látja senki, mert itt fent már elég nagy köd van, az alsóbb öltözékem (ami már/még nem a fejem) meg annyira tájidegen, hogy úgysem gyanakszik majd senki, hogy amúgy ez én vagyok.

A többire nem emlékszem. Bedugtam a fülemet zenével, hogy ne halljam a kopogást. A villamoson szerencsére volt ülőhely. Azért a szemem sarkából egy-egy kirakat mellett elhaladva odapillantottam. Nagyon durva, de azt kell hogy mondjam, hogy jó volt látni. Minden egyes eltelt perc után egyre büszkébb lettem, közben pedig egyre inkább vártam, hogy végre hazaérjek majd.

Hazaérve bocsánatot kértem a talpamtól, és bemutattam újra a talajnak. Ők jó barátok.

Utálom a cipőmet.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here