Ahogy a múltbeli dolgok megszépülnek, úgy a jövőbeliek nem igazán fénylenek, főleg, ha valaki fél a változásoktól. Érdekes módon, a változást gyakrabban hisszük rossznak, mint jónak. Talán azért, mert belénk nevelték azt a rossz mondatot, amit bármely helyzetben képesek vagyunk kimondani: jaj, csak rosszabb ne legyen! Ezzel azonnal szentesítjük azt az állapotot, amiben vagyunk. Nagyon sok ember szorong, ahogy én is. Folyton azt gondolja, hogy ami jön, az csak rosszabb lehet annál, amit megszoktunk. A félelem azonban nem lehet erősebb nálunk.
Azt kell megtanulnia a jövőbeni önmagamnak, aki, mire odaérek már a jelenben lesz, hogy a félelem nem visz előre. Csak megláncol, görcsbe ránt, és nem engedi, hogy valami jobbat reméljek, pedig senki az égadta világon nem fenyeget szörnyűségekkel. Milyen könnyű lenne elképzelni, majd elhinni, hogy az, amiben élünk, nem a világok legjobbika, élethelyzetünk csúcsa, hanem igenis várhat rá valami minőségibb, valami melegebb, mondjuk úgy, boldogabb. Mégis azt érezzük, lehetetlen. Kevesen vannak, akik meg merik ugrani az ismeretlenbe vezető út sorompóját.
Amikor fiatalabb voltam, nem gondolkodtam mindig előre öt, tíz, húsz évvel. Szerencsére. Mert, ha elképzeltem volna önmagam, az életem, amelyben mondjuk sikertelen a házasságom vagy a karrierem, akkor valószínűleg világgá futok. Nézem a gyerekeket, milyen merészen vágnak bele valamibe, és ha a felnőtt nem gátolja őket azzal, hogy figyelmezteti, úgyse fog sikerülni, meg ahogy szoktuk mondani: rossz vége lesz, akkor a gyerek önfeledt, kalandozó és magától vidám, nem kell neki semmi, ami külön örömöt okoz. Ahogy felnövünk, egyre inkább veszítjük el játékos kedvünket, a jövőbe vetett hitünket, mondván, mi komoly emberek vagyunk, tele feladatokkal, problémákkal, nem lehet mindent félvállról venni. Tényleg nem, viszont időnként jó lenne nem agyalni a lehetséges variációkon, nem vagyunk mi Google, hogy kitaláljuk a jövőt.
Hogy mit üzennék annak az énemnek, aki még nem létezik? Nem is fog, mert csak a jelen szempontjából van jövő, a mai nap is az volt, amikor múlt hét szerda volt az életünkben. Azt gondolom, a folytonos gondolkodást, és a vele járó félelmet kellene kiiktatnom, mert az aggodalom gátol meg sok esetben engem is abban, hogy döntést hozzak. Az aggodalom nem más, mint egy erős kötél, ami csomót köt a terveinkre, álmainkat sarokba löki, és rájuk zárja az ajtót. Ki kell engednem magamból a régi gyereket, akit nem zavart az eső, a napsütés, aki nem magyarázta meg azonnal, miért képtelenség elérni a csillagokat. Az a régi kislány még úgy képzelte, hogy a felhők szélén ülve igenis lehetséges vaníliafagyit nyalogatni.
Nem infantilis viselkedésre biztatom magam, szó se róla, inkább arra, hogy legyek könnyedebb, és higgyek abban, hogy nem muszáj komolyan venni a világot, még akkor se, ha rossz a kedvünk, anyagilag a poklok poklát éljük. Ha valaki erre rálegyint, és azt mondja, blabla, akkor gondoljon csak bele, hogy a nálunk jóval szegényebb országokban mennyivel mosolygósabbak az emberek. Ugyan mire föl? Nincs szebb házuk, ruhájuk, több ételük, de tudnak valamit, amit mi nem: nevetni és nem vágyni mindig elérhetetlenre. Épp ez a lényeg: ha meg tudnánk elégedni olykor-olykor azzal, amink van, talán még boldogabbak is lehetnénk.
Meg kell tanulnom, hogy porszem vagyok a világban, és keveseknek számítok. Ha jön egy nagyobb szél, felkap, messze repít, de addig még leshetem a körülöttem lévő kavicsokat, tollpihéket, a napsütést, és hallgathatom az eső koppanását az ablaküvegen. Hogy ezek semmiségek? Igaz. Ám ezek a semmiségek kezdenek a legjobban hiányozni, ha egyszer nem lesznek…Ha ágyhoz kötve fekszünk a kórházi ágyon, vagy fájdalmainkkal küzdünk.
Szóval, a jövő most van, most kell örülnöm neki. Ahogy mindenkinek.
Kép forrása: Pinterest
