Vincent, a franciatanár – 13. rész – A piros könyv előkerül

“Lassan minden a helyére kerül, meglásd! Csak érjünk haza!
– Bízom benne! –
gondolta a gyönyörű napsütésben Vincent. Boldog volt, hogy újra visszatérhet a kinti világba.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Itt se kisebb a forgalom, mint Párizsban, gondolta Marie, de nem akart bosszankodni. Mellette ült egyetlen fia, aki még küszködött emlékei hiányával, de akkor is boldog volt, hogy nem történt nagyobb baja. Az is eszébe jutott, hogy nem kérdezte meg Vincentet, vajon mi lett a kocsijával, mert azt valahol hagynia kellett. Lehet, hogy a lakása előtt áll? Vagy a garázsában?

Vincent elmerült az autós forgalomban, pontosabban csak bámulta a Dunát, a Parlamentet és Pestet, amely felé közeledett a taxi. Szerette volna visszakapni már az emlékeit, de azok csak lassan csordogáltak a kihagyott idő folyóján.
Milyen érdekes, hogy valóban azt gondoljuk, minden megvásárolható, erre egy pillanat elég az életből, hogy hamar rájöjjünk, ez mennyire nem igaz. Sokáig hisszük, hogy sérthetetlenek vagyunk, és a balesetek is mindig másokkal történnek. Aztán egy sima hétköznapon gyökeresen megváltozik az életünk. Valahonnan előjön egy betegség, egy baleset, egy régi ismerős, és már nem is azok vagyunk, akik addig voltunk, vagy akiknek hittük magunkat.

 
 

Vincent is így volt ezzel. A város ismerős volt, mégse érezte, hogy otthon lenne benne. Amikor a taxi fékezett, és anyja busás borravalót adva fizetett a kopasz sofőrnek, váratlan izgalom tört rá. Az a megmagyarázhatatlan, amelyről tudjuk, hogy létezik, mégse akarunk törődni vele. Kiszállt és egy pillanatra szembesült arcával egy kirakat üvegében. Megállapította, hogy rosszul néz ki. Az inge gyűrött, a zakója is, de az arca legfőképp.

A rendőrségi portán rövid ellenőrzés után beengedték őket. Ha tovább akadékoskodott volna az a fiatal srác, aki nagyon jól akarta végezni a munkáját, Marie valószínűleg leharapja a fejét. Így is alig bírta ki, hogy ne rögtönözzön egy nagyobb kioktatást. Beérte pár mondattal:
– Fiatalember, nem kirabolni jöttünk a rendőrséget! Megtalálták a fiam dolgait, megtenné, hogy nem vacakol a papírmunkával, hanem beenged bennünket, és majd elintézi később?
– De asszonyom
– kezdte fiatal és lelkes munkaerő.
– Köszönöm – fuvolázta elbűvölő hangon Marie és már húzta is maga utána a fiát.
– A bürokrácia mindig bürokrácia marad – jegyezte meg, de az arcáról nem törölte le a mosolyt. Megtanulta, hogy annak nehezen állnak ellen az emberek.

Egy másik ügyintéző hölgy egy apró irodába vezette őket, ahol a polcok tele voltak különféle használati tárgyakkal, az asztal pedig apróságokkal.

– Netán felismeri a holmiját? – kérdezte férfias határozottsággal.

Vincent gondolkodás nélkül felemelte a finom, marhabőrből készült, barna tárcát. Nem tudta, miért annyira biztos benne, hogy az az övé, de az volt.

Kinyitotta és a pénzen kívül benne volt minden: személyi, lakcímkártya és még a bankkártyák is.

– A Perc utcában lakom – mondta ki hangosan. – Most már emlékszem. Kanyargós kis utca.

Az ügyintéző helyeselt.

– Mást nem találtak? – kérdezte Marie – Netán kocsikulcsot? Vagy egyebet?
– Nem, asszonyom! Ennyit adott be egy ismeretlen. Annyit mondott, hogy a Francia Intézet közelében hevert a földön. Pénz nem volt benne. Vagy a becsületes megtaláló megjutalmazta magát.
– Köszönöm szépen! Van még valami teendőnk? – Az asszony elgondolkodva szemlélte a fura raktárt.
– Csak írják alá, hogy felvették! – hangzott a válasz.
– Nem emlékszem a vezetéknevemre – mondta Vincent, de anyja azonnal közbevágott.
– Semmi gond. Tudja, a fiamat leütötték.
– Igen, tudom…

– Carré, Vincent Carré vagyok! Istenem – kiáltott fel hirtelen a férfi. – Tudom a nevem!

– Ezt a tárcája tartalmából is kideríthettük volna – jegyezte meg szárazon a hölgy, de Marie tekintete elhallgattatta. Ő boldog volt, és nem akarta, hogy a fia örömét elrontsa valaki csak azért, hogy a hatalmát fitogtassa.

Azzal Vincent lefirkantotta a nevét a lap aljára, amit el sem olvasott. Amikor felnézett, szemmagasságban megpillantott egy piros könyvet, mellette egy fekete bőrpénztárcát, amelyre egy nagy A betű volt hímezve. Tudta, hogy ismeri valahonnan a könyvet, a tárcát is látta már valahol.  Köze van egy nőhöz, akinek piros körmei vannak és az egyiket strasszok díszítik. Vörös a haja és gyönyörű a nevetése. Egy asztal mellett látta, ahogy a vízre bámul és kacag.

– Ne haragudjon, de megnézhetném azt a piros könyvet a polcról? – fordult hirtelen a papírokat rendezgető hölgyhöz. – Mintha láttam volna már valahol.

– Á, jelentéktelen – mondta az. – Csak azért vettük ki a táskából, mert volt benne egy fénykép, azon túl meg semmi. Nem hisszük, hogy valaki keresni fogja. A kollégám szentimentális, nem volt szíve kidobni, mert szép versek vannak benne, és a nő is gyönyörű, aki a képen van.

– Megengedné, hogy vessek rá egy pillantást?
– Nem hiszem, hogy köze lenne hozzá…
– Kérem – mondta Marie a lehető legkedvesebb hangon, bár alig bírta türtőztetni magát. Nem értette, hogy miért nem segítőkészebb a másik nő, hiszen semmiből nem áll neki megmutatni a könyvet.

A szigorú arcú végül megenyhült. Felnyúlt és levette. A hullámos lapok majdnem kipotyogtak belőle. Vincent kinyitotta és olvasni kezdte:

“Az est lágyan feküdt a folyó ölében
csillagszemét búfátyol fedte.
Megsimogatta a szél és átlátszó
köntösét  tört szívére terítette.”

Felnézett és folytatta:

Azzal a szív repedéseibe
visszatért a remény…

Marie döbbent arccal figyelte.

– Ismered? – kérdezte.
– Talán egy angol költő? – szólt közbe az ügyintéző.
– Nem, ez egy csodás nő anyjának a verse. Nem tudom a nevét, de ő mesélte nekem róla. Nem emlékszem, mikor, de vízparton történt, az biztos.

– Esetleg a fénykép segíthet. – Azzal kivette Vincent kezéből a piros könyvet és lapozni kezdte. – Hová is tettük? Pedig itt volt… Nem találom… Vagy a kollégám visszatette a tárcába? – mondta mintegy önmagának.

A nagy A-val díszített pénztárca üres volt, csak a kép lapult a sarkában. Egy gyönyörű, életvidám nő nevetett bele a kamerába. Sütött róla az élet szeretete.

– Őt ismerem! – kiáltotta a férfi. – Reggel láttam a kórházban. Ott volt a folyosón.
– Biztos vagy benne?
– kérdezte Marie. – A neve nem ugrik be?
– Nem, de azt tudom, hogy különleges neve van.
– Hát ez nekünk nem segítség. Habár úgyis mindegy! Értéktelen mindkettő, senki nem keres egy naplót a rendőrségen, de egy üres pénztárcát sem.

– Kidobásra kerül?
– érdeklődött a férfi és titkon az igen válaszban reménykedett.

– Minden bizonnyal. Annyi kacat van itt, amiért soha senki nem jön… Pedig értékes dolgokat is leadnak olykor.
– Megtarthatom?
– Maga az a kiveszőfélben lévő romantikus fajta?

A nő először mosolyodott el, amióta velük beszélgetett.

– Olyasmi – bólintott Vincent.
– Rendben, de ne verje nagydobra. Nem szeretnék problémákat.
– Semmiképp! – kotyogott bele Marie, aki nem értette, vajon mi lehet érdekes ebben a könyvben, de a másik nőt sem értett. Nem a biblia első nyomtatott példányát készülnek meglovasítani… A fia azonban még ezt a kiszáradt kórót is levette a lábáról…
– Akkor köszönöm.

Vincent zsebre vágta a pénztárcáját azzal a tudattal, hogy már emlékszik a nevére, és tudja a lakcímét is. A piros könyv azonban nagyobb boldogságot okozott neki, mint a bankkártyái, amelyek glédában sorakoztak a tárcájában.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

 

 

 

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here