Vincent, a franciatanár – 3. rész – Vivien

„– Rendben! Egy perc, addig kérem, mesélje el, hová szeretne utazni legközelebb? A mai témánk az utazás lesz.
Az ágyadba, mondta magában a nő, de hangosan kacarászva Dominikát említette. Vincent bólintott, és egy kapszulát helyezett a kávéfőzőbe.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Vincent ismerte a nőket. Ez a kijelentés azért hordozott magában egy jókora adag önhittséget, de ő meg volt győződve, hogy valóban jobban ismeri őket legtöbb férfitársánál. Egy idő után kategorizálni tudta volna az összeset. Sokszor már első pillantásra megállapította, mit is akarnak valójában, melyik fiókba tenné őket.

Ahogy elment Monique, érezte, hogy ki kell szellőztetnie a fejét és a szobát is. Kitárta az ablakot és kereszthuzatot csinált. A nő illatát is ki akarta kergetni, és rá akart gyújtani, mielőtt a következő nő megérkezett volna. Volt negyedórája, ami alatt helyre tehette gondolatait.

 
 

A nő tolakodóan és gátlástalanul viselkedett mostanában. Vincent tisztában volt vele, hogy csak az idejét pazarolja rá, de mivel fizetett neki, türelmes maradt.
A mai napon azonban oly mértékben kellette magát, hogy már legszívesebben elküldte volna a fenébe. Az a nőstény folyamatosan igyekezett megérinteni őt, és egyszer megsimította a fenekét is, amikor elment mellette.
Mi az, hogy a nők nem tudják zaklatni a férfiakat? Persze, hogy tudják, de olyan rafináltan és ártatlanul teszik, hogy senki nem hiszi el, hogy megtették.
Amikor megérezte Monique kezét, ideges lett. Nem volt abban semmi szexi, ahogy ez a nő nyomult. Visszafordult és egy tekintettel jelezte, hogy ne tovább. A nő azonban úgy tett, mintha nem értené a jelzést, és pár pillanattal később levette a blézerét úgy legyezgette magát, mint egy klimaxos öregasszony.
Vincent szánalmasnak találta elszánt igyekezetét. Nem értette, hogy miért nincs benne tartás, elvégre nem volt már csitri és vezető beosztásban volt, ahol nem játszhatta a szenvelgő nőt, hogy előre léphessen. Alig várta, hogy megszabaduljon tőle és rágyújthasson. Libabőrös lett az ilyen erőszakos nőneműektől.

Már be is rakta a láthatatlan fiókba, mert nem az első és nem is az utolsó volt, akit útjába sodort a sors. Higgadtsága mentette meg attól, hogy az ilyen nőkre üvöltsön. Inkább hűvösen mosolygott és még várt a kiosztással.

Vivien, a következő diák, épp a másik nő ellenkezője volt. Alacsony, dundi és félénk harmincas nő volt. Barna, szögegyenes haját copfba fogta, és még véletlenül sem mert Vincentre nézni. Ha találkozott a tekintetük, zavarba jött.
Elképesztő nyelvérzékkel rendelkezett, ezért minden órán jelentősen haladtak előre. A kettejük közti kommunikációt csak a nő félszegsége akadályozta. Látszott rajta, hogy minden igyekezetét a tanulásba fekteti. Soha nem érkezett felkészületlenül, és a házi feladata is mindig tökéletes volt. Álomtanítvány, gondolta róla a tanár, aki csak azért nem dicsérte folyton, mert még többet pirult volna, és ez a pirulás mindig dadogásba torkollott. A férfi élvezte a vele töltött időt, mert Vivienről kiderült, hogy remek a humora és végtelenül intelligens.

Egyetlen egy dolog volt, amivel a nő szemmel láthatóan nem tudott megbirkózni, az pedig a külseje volt. Érezhetően szenvedett a kilóitól. Már attól lihegett, hogy fel kellett jönnie az elsőre. Ám, ha mindezeken túl tudta tenni magát akár rövid időre is, akkor egy olyan nő került a felszínre, akivel öröm volt csevegni.

Vincent titkon sajnálta őt, és igyekezett minél kedvesebben tudtára adni, hogy mennyire díjazza, hogy törekvő és szorgalmas. Jó csapat lettek volna, ha nő kicsit el tudott volna lazulni.

Alighogy kinyitotta az ablakot, máris meglátta az utca végén közeledő tanítványát. Lassú, imbolygó léptekkel haladt. Nem vette észre, hogy figyelik. A férfi mosolyogva látta, hogy szemtelen módon benyúl egy kerítésen és tép egy rózsát a bokorról. A félig nyílt bimbót a hajába tűzi, majd álmodozva gyalogol tovább.

Szerelmes, gondolta mindentudóan. Miközben a nőt kukkolta, a szája sarkában égő cigarettáról teljesen megfeledkezett. A vékony hamucsík erejét vesztve hullott a fotel karfájára, de szerencsére nem hagyott rajta nyomot. Gyorsan leseperte és még egy pillantást vetett a közeledőre, majd gyorsan töltött magának egy kis almalevet.

Vivien boldog volt azon a délutánon. Persze heti kétszer az volt, mert a világ legdögösebb franciatanárához járt. Sokáig küzdött az érzés ellen, de nem tudott ellenállni a férfi varázsának. Azok a szemek! Csodás vállain szívesen sírdogált volna bánatában, bár, ha azokon sírhatott volna, akkor valószínűleg inkább vigyorgott volna, mint a vadalma.

Tudta, hogy esélye sincs egy ilyen férfinál, ezért egyetlen dologgal vívhatta ki az elismerését: a tudásával.
Az tény, hogy könnyen ment neki a tanulás, de ehhez hozzájárult a tanár személye is. Nem a külseje, az csak hab volt a tortán, inkább a lelkesedése és a dicsérete. Ez utóbbitól szárnyakat kapott. Viszont egy olyan kövér nőt, mint ő, a szárnyak aligha bírhatták el, így maradt a földön járás és álmodozás. Mégis minden órára szépen felöltözött, kisminkelte magát, körmeit újralakkozta és megállapította, hogy kihozta magából a legtöbbet, amit kilencven kilósan ki lehet. Nem mintha nem próbált volna meg lefogyni, keveset enni vagy egyszerűen csak nem törődni a külsejével. Egyiket sem csinálta sikeresen.

Mégis boldog volt, rózsával a hajában dudorászva baktatott annak a férfinak a lakásához, akit álmaiban elképzelt magának.

Csengetett, majd, amikor meghallotta a kedves üdvözlést, lenyomta a kilincset és belépett az ódon ház hatalmas kapuján. Abban a pillanatban meg is botlott, mert cipője sarka a macskaövek közé szorult és akkorát esett, hogy azt hitte, fel sem tud állni. Mindkét térdét alaposan lezúzta a kő. Kis táskája kirepült a kezéből és az egyik bokor tövében landolt. Harisnyája azonnal kiszakadt. De ami legrosszabb volt, az a lelkén keletkezett szakadás. Vajon hogyan álljon fel és menjen be tanulni, amikor ilyen állapotban van? Hogyan mutassa meg magát, amikor ennyire szánalmasan néz ki?
Az apró rózsa is kiszállt a füle mögül és a táskája mellett zúzta magát halálra.
Vivien szeméből kicsordult a könny. Pár pillanattal előbb még vígan várta a találkozást, most meg össze kell szednie magát és el kell kotródnia, amilyen gyorsan csak tud, nehogy meglássa Vincent és szánakozva betessékelje.
Mielőtt azonban felállhatott volna, hogy megtapogassa sajgó térdét, amely csendesen vérezni kezdett, megjelent az álom pasi és segítőkészen odaugrott mellé.

– Jól vagy? – kérdezte. – Aggódtam, hogy nem érsz fel, és attól féltem, hogy a szomszéd kutyája megállított.

Vivien nem mert ránézni. Tudta, hogy elképesztően nevetségesen fest, ahogy hústoronyként a férfi előtt térdel. Mégis elővette a humorát, hisz abban volt a legjobb:

– Nem kell ide kutya, ha van egy pár macskakő, ami megakadályozza, hogy franciaórát vegyek!

Vincent elnevette magát. Lehajolt és gyengéden felsegítette.

– Csúnya seb lett rajtad. De gyere, letisztogatjuk, aztán kapsz valami finom innivalót, hogy megfeledkezz erről.

Vivien nem szólt semmit. Nem tudott megszólalni. Nem volt hozzászokva, hogy egy férfi gondoskodni akarjon róla. Meghatódott és meg is lepődött. Mindeközben pokolian fájt a térde, és sérült méltósága sem vidította fel. Felvette a táskáját és mielőtt elindult volna Vincent után, még haragosan rátaposott a piros rózsára.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here