Amikor eljött anyjától, megint rátört az a fura érzés. Szerette, de volt valami kettejük között, ami meggátolta, hogy valódi mélységben éljék meg egymás iránti szeretetüket. Emiatt olykor szorongott. Talán nem volt az mégse légből kapott megérzés, hogy anyja nem akarta őt, hogy késői szülése valóban nem volt szándékos. Kimondani azonban nem lehetett, és ha ez a titok igaz volt, pontosan oda került, ahová a többi: a lélek legmélyére, a sötétbe, hogy még véletlenül se kerüljön felszínre, habár ott volt már rég, csak nem akarták fájdítani egymás szívét.
A kutya viszont nem hagyta nyugodni. A szél egy fikarcnyit se csillapodott, ezért, amikor kiszállt a Fiatból a temető bejáratánál, még inkább úgy gondolta, sietnie kell. Kapucniját a fejébe nyomta, és olyan nagy lendülettel lépett be a kiskapun, hogy kishíján elsodorta a kijövőt.
– Nem tud vigyázni? – mordult a gondnok. – Mi lehet ennyire sürgős? A halottak megvárják, gondolhatja.
– Elnézést! – hebegte zavartan.
– Á, maga kereste azt a kutyát? – nézett rá az idős férfi, akin kockás sál és egy vékony kabát volt csak, de közel se reszketett úgy, mint Magda.
– Nem kerestem, csak szólni akartam, hogy elkóborolt.
– De kereste, mindjárt tudtam, csak nem akarta bevallani. Ne rohanjon, beengedtem az előszobámba azt a kis korcsot, nehogy nekem halálra fagyjon.
Magda az öreg arcába nézett, akinek finoman rángatózott a bal szeme, és látszott rajta, hogy nem szívesen áll szóba vele.
– A magáé? – kérdezte csalódottan.
– Nem, mondtam már, hogy nekem nem kell kutya, pláne ilyen kicsi. Szerintem, magára várt, vagy tudja a fene, ki az a nyomorult, aki a nála még nyomorultabbat is kiteszi ennek a hideg szélnek. Jöjjön, ha már visszajött érte!
– Köszönöm. Jó helye lesz nálam, elviszem.
A férfi intett neki, és vászoncipőjében csoszogva elindult a gondnoklakás felé. Kevéske hajába kapott a szél, de mintha észre se vette volna, ahogy hátul felborzolja. Úgy nézett ki, mint Jack Nicholson rosszabb kiadásban, gondolta Magda, egyébként is szokása volt minden embert egy ismert színészhez hasonlítani.
– Biztos, hogy nem maga tette ki? – állt meg hirtelen a férfi. – Mert ha igen, akkor most ne jótékonykodjon itt nekem. Ismerem az ilyet.
– Higgye el, nem én voltam, sose tennék ilyet egy állattal. Inkább magammal vinném, ellesz az öreg macskám mellett.
– Ahogy gondolja…– azzal kinyitotta az üvegajtót, és előre engedte a nőt. A gondnoklakás parányi volt, ahogy az előszoba is. Fura szag terjengett odabent, ami keveredett a dohhal, öregséggel és némi ételszaggal.
Az apró jószág, ahogy meglátta Magdát, azonnal odarohant hozzá, és a lábához dörgölőzött. A gondnok megcsóválta a fejét. Már biztosan eldöntötte magában, hogy a nőt csak a lelkifurdalás hozhatta vissza.
– Asszem, szereti magát! – jegyezte meg lágy hangon, de azonnal szigorú arcot vágott, mert foglalkozásából eredően nem volt szokása elérzékenyülni. Mi lett volna, ha minden egyes elhunytat elsirat? Hogy vette volna ki az magát?
– Úgy néz ki – válaszolta Magda óvatosan. A kutya lecövekelt a bokája mellé és várt. – Köszönöm, hogy befogadta, nem is zavarnám tovább.
– Helyes! – bólintott a másik. – Ha nem veszi tolakodásnak, megmondaná a nevét?
– A nevem? – döbbent meg a nő. – Le akar ellenőrizni? Vagy miért kérdi?
– Dehogy akarom, van nekem jobb dolgom is. Csak tudni akarom, hogy maga után érdeklődött-e nálam valaki nem sokkal azután, hogy elment.
Magda hirtelen megrémült. Itt a temetőben valaki őt kereste? Olyan, aki nem ismerte? Ez miféle bolondság?
– Magdának hívnak…– mondta lassan.
– Van egy virágboltja a városban közepén, az árkádok alatt?
– Van.
– Akkor jó, mert egy úr ezt mondta, és kérte, hogy ha legközelebb látom, adjak át magának egy üzenetet.
– Egy úr? Várjon, nekem ez nem világos. Honnan tudta, hogy jövök még? Az is lehetne, hogy évente járok erre egyszer.
– Nem, azt mondta, látta már magát jó néhányszor, de maga nem vette észre. Ezért ezt a cetlit hagyta. Ne aggódjon, elolvastam, hiszen a kezembe nyomta. – Azzal bársonynadrágja zsebébe nyúlt és egy gyűrött papírdarabkát kotort elő:
„Az ember egy ideig túljárhat a halál eszén, de a végén mindig ő a győztes.” – olvasta Magda hangosan.
– Na, ez volna az. Maga bizonyára érti, én nem. Mindenesetre nem vagyok postás, úgy hogy eszébe ne jusson visszaüzenni.
A nő hallgatott. Ennél furább dolog még sose történt vele. Már a kutya se volt természetes ebben a közegben, de rá lehetett fogni, hogy elkóborolt, hiszen az a kutyák szokása, de egy üzenet a temetőben eléggé rémisztőnek tűnt.
– Annyit mondjon nekem, hogy nézett ki az, aki adta? Fiatal, öreg, alacsony magas?
– Mit tudom én? Nem szoktam megbámulni az embereket. Leszoktam róla, mert folyton sírnak, és ha rájuk néztem, megharagudtak. Szóval tudja a rosseb.
– Köszönöm. Akkor nem tudom meg…Nem baj, kiderül idővel. Most azonban mennem kell.
A férfi megrántotta a vállát.
– Láttam én már itt különb dolgokat is…De nem tartóztatom, vigye az ebet, és etesse meg, mert úgy látom, éhes. Tejet ne adjon neki!
– Nem fogok.
– Ha majd legközelebb erre jár, szóljon be, hogy vannak!
A barátságtalan hang hirtelen kedvesre váltott, de Magda tudta, hogy nem neki szól, hanem a kutyának. A kis buksi nem mozdult mellőle, fejét lábfejére tette és várta, hogy induljanak. Tudja, hogy megvett kilóra, gondolta a nő mosolyogva. Lehajolt hozzá, és gyengéden felemelte.
– Gyere, Billy, menjünk haza! – mondta neki.
Hogy a William egyik beceneve lett a kutya neve, egyáltalán nem zavarta. Így volt rendjén. A papírdarabot zsebre vágta, és az járt az eszében, hogy jó lenne megtudnia, ki és miért üzent neki. Nem tagadta maga előtt, hogy a rózsás pasas képe is felmerült benne, és ha ő volt, nem lesz rest megkérdezni, mit is akart mondani ezzel az üzenettel. A kutya vakkantott egyet, amikor kiléptek a hidegbe, mintha megijedt volna, hogy újra szabadon engedik, de amint megérezte, hogy Magda még jobban magához szorítja, megnyugodott.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
