William Jacob Montgomery 3. rész – Robert, azaz…

“Mától viszont a többi matrózzal fogok aludni. Ez egészen új helyzet. Meg kell tanulnom nagyokat köpni és szaftosan káromkodni. Ez utóbbi azért nem olyan könnyű. Apám nagy gondot fordított oktatásomra, annak a híve volt, hogy egy nő ne élje le tétlenül az életét. Ezért tudok írni és olvasni, latinul, görögül, tanultam némi matematikát és filozófiát is. Vajon hasznát veszem-e valaha a műveltségemnek?”

Pillanatokon belül véget ért a harc. Embereim üdvrivalgásban törtek ki. Miénk lett a hajó rakománya és még egy ötszáz aranyat érő zsákmány is. Hát kell ennél szebb szülinapi ajándék? Minden matrózt megkötöztünk. Persze az elsőtisztet és a kapitányt is, ők sem kaptak más ellátást. Az egyenlőség nekik is jár a hajójukon. Bár erősen kételkedtem abban, hogy azon a hajón mindenki egyenrangú elbánásra számított.

Ugye tudja, Joe kaptány, hogy ezért lógni fog? – kiáltotta rémülten Amélia apja. – Ha lányomnak baja esik, akkor megkeresem, legyen bárhol is a világon és kibelezem.

 
 

– Tudom uram, ebben biztos is vagyok, de attól tartok, erre nem igazán lesz alkalma! Inkább szedje össze az aranyat, és mindketten jól járunk.

– A rakományt, fiúk! – ordítottam a nagy zsivajban. Elkezdődött a pakolás. A megkötözött legénység kegyelemért könyörgött. Már azon gondolkodtam, hogy a tengerbe dobatom valamennyit, ha nem hallgatnak el, amikor két emberem megjelent egy ládával. Éreztem, hogy megfogtuk az isten lábát.

– Vigyétek át rögvest! – adtam ki az utasítást. Diadalmam még nagyobb lett. Reményeinken felüli volt a nyereség, ez már biztos. Sebtiben elhagytuk a hajót, mert jó cimboránk, Árnyék várt. Tudtam, hogy gyorsan el kell szelelnünk, mert bármikor feltűnhet egy másik hajó, és mára elég volt a jóból.

Robert

Na, ezt megúsztam. Nem gondoltam, hogy ennyire könnyen megy majd. Csak elbújtam és vártam. Ezek az ostobák egy hétig nem fedeztek fel. Nem is értem őket, hiszen minden nap felosontam a fedélzetre friss levegőt szívni. Igaz, éjjel, amikor mindenki az igazak álmát aludta. Néztem a csillagos eget, az óceánt, beszívtam a tenger sós illatát és hálát adtam a jóistennek, hogy elmenekültem otthonról. Minden nap fohászkodtam a szabadságért, és eljött a pillanat. Bár hosszú évekbe telt. Azt hittem, soha nem szabadulok meg mostoha apám zaklatásától. Kezdetben nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert úgy véltem, csak túlontúl szívélyes velem. De gyorsan rájöttem, hogy ez nem így van. Amikor elment mellettem, valahogy mindig hozzám ért. Volt, hogy csak a derekam ölelte át, de ha senki nem látta, akkor magához rántott és csókolgatni próbált. Fokhagymaszagától és a testéből kipárolgó bűztől a hányinger kerülgetett. Anyámnak nem szólhattam. Olyan boldognak látszott. Mit is mondhattam volna? Hogy a lányára szemet vetett a gusztustalan férje? Jobbnak láttam fiúruhát ölteni és elszelelni. Amikor megláttam kikötni Árnyékot, tudtam, hogy eljött az idő. Elcsentem az egyik inasunk váltóruháját, felöltöttem és kisurrantam a házunkból. Aztán usgyi, futás…Nem kellett sokat várnom a kínálkozó alkalomra. A hajót nem őrizték annyira, mint gondoltam. Persze fogalmam sem volt arról, ki a tulajdonosa, de azt gondoltam, hogy minden jobb lehet, mint otthon várni, hogy mikor szorít sarokba anyám férje, és hogy mikor tesz erőszakot rajtam.

Ennél még a bizonytalanság is sokkal kecsegtetőbbnek tűnt. S most lám, itt vagyok. Patkány Joe hajójának foglyaként a konyhában szorgoskodom, fiúruhában bujkálok, és várom, hogy mi lesz a sorsom. Már egy rakás ennivalót loptam innen, de senki nem vett észre. Ügyesebb vagyok, mint hittem. Én, Rose White, akit kisasszonynak neveltek. Kacagnom kell ezen.

Legtöbb bajom a hajammal van, mert rakoncátlan, vörös fürtjeimet nagyon nehéz a sapka alá szorítanom. Viszont a nadrágot nagyon élvezem. Mennyivel könnyebb mozogni, leülni benne, nem kell folyton arra vigyázni, hogy hogyan ülök le, vajon összegyűrődik-e a selyemfodor az alján! A cipőm lyukas, jóval nagyobb a lábamnál, ezért ügyelnem kell arra, hogy ne botladozzak. A szakács gyakran végigmér, de keveset szapul, mert lelkesen segítkezem. Egyszer mondta csak, hogy olyan lányos kezeim vannak, mint egy kisasszonynak. Erre gyorsan a zsebembe csúsztattam őket, és próbáltam másra terelni a beszélgetést.

Eddig csak néhányszor láttam a kapitányt. A legszebb férfi, akit valaha is az utamba sodort az élet. Magas, izmos, a mosolya megnyugtató és felkavaró is egyben. Olyan erő sugárzik belőle, amilyennel én még nem találkoztam. Az emberei szeme villanásából is értenek. Szigorú, de nem embertelen. Láttam, hogy minden helyzetben tisztelik és rajongásig szeretik.

Amikor először rám nézett, úgy mélyen a szemembe, a vér gyorsabban kezdett keringeni az ereimben. Legszívesebben arcul csaptam volna magam azonnal, hogy észre térjek. Szerencsére senki nem vette észre a pirulásomat. Még a nevemet is nehezen tudtam kinyögni. Én, Rose, akit az apja úgy nevelt, hogy előbb tudott lovagolni, vívni, mint járni és beszélni, csak hebegtem-habogtam. Szégyenletes. Most is elfog a düh, ha erre gondolok.

Mától viszont a többi matrózzal fogok aludni. Ez egészen új helyzet. Meg kell tanulnom nagyokat köpni és szaftosan káromkodni. Ez utóbbi azért nem olyan könnyű. Apám nagy gondot fordított oktatásomra, annak a híve volt, hogy egy nő ne élje le tétlenül az életét. Ezért tudok írni és olvasni, latinul, görögül, tanultam némi matematikát és filozófiát is. Vajon hasznát veszem-e valaha a műveltségemnek?

Folytatjuk…

 

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here