Anya arcára ráfagyott a mosoly. Még az almákról beszélt, amiket le akar vinni a pincébe, de már nem fejezte be a mondatot. A lábára nézett, követtem a tekintetét, és az alatta összegyűlő tócsa láttán erősen verni kezdett a szívem. Annyira, hogy elnyomta hangjának utolsó morzsáit. Kezdődik, gondoltam, de összepréselt ajkaim közül nem jött ki a szó. Rám nézett, elsápadt és annyit mondott, korai még. A húgom kicsit sietett. Még nem vártuk, öt hét múlva kellett volna érkeznie. Szóljak apának, kérdeztem, amikor összeszedtem magam. Kilenc éves vagyok, anya támasza, szóval tudtam, hogy nem kényeskedhetek egy kis víz láttán. Meg ne próbáld, sziszegte, és láttam rajta, hogy megölne, ha megtenném. Apa fél éve hagyott el bennünket, és azóta felénk se nézett. Én nem láttam azóta a márciusi reggel óta, amikor szó szerint egymásba botlottunk a kapuban. Egy hátizsákot cipelt, és csak annyit mondott, viszlát, Flóra. Nekem, a lányának. Meg se ölelt, még a fejemet se simogatta meg, csak görnyedt vállakkal elsietett.
Anya odabent zokogott. Megkövült tekintettel bámultam rá, akkor még nem tudtam, hogy a tragédia kettős: kisbabát vár, és apa elhagyta. Hogy miért pont most, senki nem mondta nekem.
Ez elmúlt hónapokban egyszer se hallottam felőle. Nem jött a születésnapomon sem, és nem hívott fel telefonon. Amikor én próbáltam, nem vette fel. Vajon mit vétettem én, aki a gyereke vagyok, hogy ilyen könnyedén ki tudott iktatni az életéből anyával és a babával együtt? Ketten maradtunk, és lassan tértünk magunkhoz. Én nem meséltem senkinek az otthoni dolgokról, mert megtanultam, hogy ha megharagszanak rám a többiek, ellenem fordítják, amit tudnak. Ez történt Julcsival is, őt is mindenki szekálta, amikor kiderült, hogy az anyja beteg. Dávid azt vágta oda egyik nap, hogy lúzer, mint az anyja, pláne, hogy olyan szaga is van, mint az öregeknek. Julcsinak orvosságszaga volt, az otthoni levegő átjárta minden ruháját. Nem tehetett róla, de kit érdekelt ez a harmadikban? A fiúkat biztosan nem, mert semmit nem tudtak a betegségről. Vagy féltek tőle? Ismerem a félelmet, tudom, milyen, amikor befurakszik a bőröd alá, amikor azt érzed, hogy az ereidben folyékonyan csordogál. Nehéz, mint az ólom, mégse szilárdul meg.
Anya azt mondja rám, hogy okos vagyok. Túlságosan is. Nem szép, hanem okos. Minden lány szép körülöttem, én nem. Még anyám se lát annak. Kövér vagyok és nem járok táncra, ahogy a legtöbb lány. Szeretnék, de nem vetkőzöm le, mert hurkás a derekam. Azzal vigasztal a nagyi, hogy kamaszként nyúlni fogok. Nem eszem sokat, mégis mintha napról napra kerekebb lenne a fejem. Baj lehet a testemmel. Ezt akkor vettem észre először, amikor anya átküldött a szomszédba Zsiga bácsihoz. Ő is furán nézett rám. Olyan kigúvadt szemmel, pedig nem volt rajtam semmi különös, csak egy pántos póló meg egy sort. Nyár volt, miben lettem volna? Azt hittem, be fog szólni, mert az öregek nem titkolják a véleményüket, de nem tette, csak a kezembe adta a mákdarálót, közben megsimogatta a fejem, majd a vállam. Libabőrös lettem tőle. Annyit mondott, hogy észre se vette, hogy ennyire megnőttem. Kilenc vagyok, mire számított? Ő meg lehet vagy ötven. Özvegy. A felesége pár éve halt meg, azóta egyedül él. Nem vagyunk jóban, de ha kell valami, gyakran kell hozzá szaladnom, múltkor ő javította meg a konvektort is. Jó ember, mondta anya, amikor nem fogadott el pénzt. Nem akartam neki megmondani, hogy a jó ember úgy ment el mellettem kétszer is, hogy hozzám ért. Mindkétszer a fenekemet markolta meg. Éreztem, hogy elsápadok, de nem mertem kinyitni a szám. Az a kéz a fenekemen jéggé keménytette a testem. Még sose ért hozzám senki, aki nem apa vagy anya volt. Ők is ritkán, vagy a lányokkal öleltük meg egymást, de mostanában arról is leszoktunk. A folytonos marakodás miatt. Régebben nem veszekedtünk ennyit, de mostanában minden változik. Egy évvel ezelőtt apa velünk élt, a lányokkal is többet nevettünk, és Zsiga bácsi még nem nézett rám úgy.
Az úgyot nem tudom megmagyarázni. Rosszul. Nem a nézése rossz, hanem ami bennem zajlik. Érzem, hogy olyasmiket gondol, amiket nem szabadna. Azt is láttam már, hogy egyszer a jelenlétemben megsimogatta elöl a nadrágját. Ezt senki nem vette észre. Arra gondoltam, véletlen is lehet, de azóta ért hozzám olyan gülüszemekkel. Mit akarhat? Én kislány vagyok, még akkor is, ha anya szerint fejlettebb a többieknél. Már elmesélte nekem azt a vérzéses izét. Attól nagyon megijedtem. Úszás óra előtt minden alkalommal rettegve nézem, hogy nem véres-e a lábam. Ha van isten, akkor biztosan nem engedi meg, hogy a suliban kezdődjön.
Mit csináljak, kérdeztem anyát, ahogy hasára szorította a kezét a tócsa közepén állva. Hívd a mentőt, kiáltott rám. Vagy ne, mert mire azok ideérnek, késő lesz. Szaladj át Zsiga bácsihoz, és kérd meg, hogy álljon ki a kocsival. Majd ő bevisz. Rendes ember.
Anya, kezdtem volna, de feljajdult. Erre most nincs idő, rivallt rám. Ki segítene, ha nem ő? Menj, ordította. Megfordultam és belevörösödtem ebbe a küldésbe. Én nem megyek, mondtam magamnak. Oda nem. Hozzá nem. Nem küldhet oda, mert tudja, hogy milyen az az ember. Elmondtam neki, nem hitte el. Szerinte, félreértettem a kedvességet. Meg biztosan csak véletlen volt. Ilyesmit a szomszédok nem csinálnak, még gyerek vagyok. Otthagytam anyát az előszoba közepén. Nem volt nálam a telefonom, ezért visszafutottam hátul, és hívtam a központi számot, hogy küldjenek egy mentőt. Erre még apa tanított. Ő, akit nem szabad értesíteni, hogy úton van a második gyereke. Az első se érdekli. Van neki más. Egy nő. Talán az ő gyerekeit szereti. Teca, anya gyerekkori barátnője mesélte, hogy látta apát egy kis kurvával. Ezt a szót használta. Pontosabban szemét kis kurvát mondott, mire anya elsírta magát. De csak pillanatokra. Gyorsan megtörölte a szemét, és közölte, nem érdekli. Az se, ha Sharon Stone-t szedte fel. Neki mindegy. De a szeme nem ezt mondta. A felnőttek ritkán mondanak igazat. A gyerekektől elvárják…
A telefonom, az a gagyi vacak, az asztalon hevert. Bemásztam az alacsony ablakon, kár volt. Lemerült, csak elfelejtettem. Anya feljajdult, egészen a szobámig hallatszott.
Nem, oda nem megyek. Nem kérheti senki, hogy Zsiga bácsitól kérjek segítséget. A jajgatás alatt a nevemet kiáltotta anya. Álltam a szoba közepén, de nem bírtam egy lépést se tenni. Ki nem mehettem, de bent se maradhattam. Az én világom rám zárult. Zsibbadt ereimből kifutott a vér, és hirtelen magam előtt láttam a húgom, azt a tehetetlen babát, aki nem bírt megmaradni a fenekén. Ott jó helye volt. Biztonságban, melegben lehetett. Minek igyekszik ennyire?
A következő jajdulás azonban felriasztott. Istenem, mit tegyek? Csak oda ne! Vagy talán most nem fog hozzám érni? Mi van, ha most megúszom? Segítséget kell hoznom. Egyik szomszédnak sincs kocsija. Öregek, nem vezetnek, a szemközti ház üres. A lábam ekkor döntött. Vagy az eszem? Nem emlékszem mennyi idő alatt értem át a szomszédba az ablakon és a kerten át. A hátsó veranda üvegére akkorát csaptam, hogy félő volt, betöröm. Azonnal megjelent Zsiga bácsi. Azzal a nézéssel nézett, ahogy szokott. Mi a baj, kérdezte kedvesen? Anya, kiáltottam. Szülni fog. Tényleg, nézett tovább, de nem sietett. Nem megy az olyan gyorsan, jegyezte meg. Veszi a kabátját és jön, de addig ne mozduljak, lihegte furán. A fogashoz lépett, és valóban levett egy barna dzsekit. Álltam és néztem. Megfordult, majd közelebb lépett. Félsz, faggatott, de tudtam, hogy nem anya miatt kérdi. Nem válaszoltam. Erre egyenesen a lábam közé nyúlt. Nem keményen, de megérintett ott, ahol pisilni szoktam. Jó, felelte. Elsápadtam. Hagyd egy kicsit, szólt rám mosolyogva. Akkor elviszem anyád. Világos? Senkinek nem mondhatod el, mert ha elmondod, azt mondom, te akartad, mert kis kurva vagy.
Ezt mondta Teca is arra a nőre. Én is az leszek akkor? Én nem lehetek. Újra odanyúlt, és markolászni kezdte. Álltam és hagytam. Aztán mégis ellöktem a kezét. A nyoma azonban ott maradt. Azon a helyen, ahol pisilni szoktam. Gyűlöltem magam. Hogy hagyhattam? Anya szülni fog.
Zsiga bácsi felnevetett. Vadmacska, mondta. Menjünk. Elfutottam. Arcomba vágott a váratlanul feltámadó őszi szél. Égett a testem, parázslott odalent. Anya a földön feküdt és csak annyit kérdezett, hol a fenében voltam eddig. Elkezdtem sírni. Ekkor belépett az ajtón Zsiga bácsi, és felemelte anyát. Te ne gyere, szólt vissza anya. Úgyse engednek be. Igaza volt. A kórházhoz még kicsi vagyok. Csak ahhoz nem, hogy egy szörnyeteg megérintsen.
Kép forrása: Pinterest
