Weöres Sándor: Bolero
Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
Mindannyian, akik élünk, tudjuk, hogy egyik nap majd kilépünk a mindennapokból és eltűnünk. A halál az életünk része, mégis nehezen fogadja el a 21. század embere. Oly mértékben tabu, mint talán eddig soha a történelem során. Elmenni, elhagyni azt a testet, amelyben léteztünk, felfoghatatlan. Azzal számolni, hogy lelkünk egyszer visszatér, sok esetben ad megnyugvást, de sokakban rémületet kelt, mert nem értik, miért van erre szükség. Titkon mind a halhatatlanságra vágyunk, meséink tele vannak olyan eseményekkel, amelyekben a főhős az örök élet vagy fiatalság forrását keresi vagy a hozzá vezető úton érik megpróbáltatások.
A halál a legnagyobb és legősibb titka a létnek és egyben a legijesztőbb is. Mindannyian kíváncsiak vagyunk, mi lett azokkal, akiket szerettünk és elveszítettünk, mi lett a nagy uralkodókkal, jeles személyiségekkel, akik nevét megőrizte a köztudat, de testüknek-lelküknek nyoma veszett. Vajon semmivé lettek? Ez a kérdés azóta foglalkoztat minket, amióta gondolkodik az ember, és ezzel egyidős a válaszok keresése is. Félünk a nemléttől, és ez természetes. Ennél nagyobb ismeretlen nem vár bennünket.
Tulajdonképpen mi is a halál? A test és a lélek szétválása. Amikor lélek testet választ, akkor megszületünk, és ennek ellenkezője, amikor lejár az időnk. Egyes tanítások szerint a halál nem az élet vége, hanem egy új dimenzióba lépés, amelyről nehezen tudjuk elfogadni, hogy létezhet. Nem jött vissza senki, hogy meséljen, és ha meg is történne, bizonyára kétkedéssel fogadnánk. Mégis vágyunk a bizonyosságra, ezért kapaszkodunk a hitbe, legyen az bármilyen, mert megnyugvást adhat. A halált az alváshoz is hasonlíthatjuk, és ekkor az ébredés lesz maga az élet.
Akik elfogadják a reinkarnációt, talán könnyebb szívvel veszik, hogy egyszer véget ér földi küldetésük. Akik tagadják, mondván, nem emlékszünk előző életeinkre, azoknak azt a választ adhatnánk, hogy sok dolog kiesett emlékeinkből, de azért megéltük. Nem tudjuk milyenek voltunk egy évesen vagy az anyaméhben, nincsenek emlékeink hároméves korunk előttről, sokunknak későbbről sem. Ettől még léteztünk. Ha minden, amit megéltünk emlék formájában elraktározódna bennük, nagyon nehéz lenne a következő életünkben, mert folyton a múlton rágódnánk. Gondoljunk csak bele, ha rosszat tettünk, vagy aljas módon éltünk, milyen lenne folytonos kínban emiatt? A régi agy ezért nem kerül új testbe, de benyomásaink, tudásunk átvándorol.
A ma embere nem tudja megérteni, hogy a test valóban csak egy burok, és csak a gondolataink és érzéseink számítanak. A test kultuszának korában egyszerűen lehetetlen elfogadtatni, hogy a lélek csak utazik benne, és nem ér annyit, amennyi energiát fektetünk bele. Jó, ha őrizzük, védjük és szeretjük, de ekkora imádattal és energiával gondozni teljesen felesleges. Amikor a lélek távozik, a test az első, ami bomlani kezd, és akármilyen nehéz kimondani, az élők igyekeznek megszabadulni a földi porhüvelytől, hisz bomlani kezd.
Aki a Mennyország és a Pokol létezésében hisz, úgy gondolja, megdicsőülhet, ha itt a Földön helyesen él. Nem könnyű mindig úgy cselekedni, hogy a végső számadásnál úgy döntsenek, a Paradicsom lesz osztályrészünk és nem végtelen szenvedés. Akinek ez ad reményt, tudja, hogy várják fent szerettei, várják az angyalok. Ezért mondjuk, hogy őrizzék álmukat azoknak, akik előbb keltek útra, mint mi. Előre mentek, hogy helyet biztosítsanak nekünk. A Pokol és a Sátán azonban résen áll, és lelkünk után nyúl, ha bűnösök vagyunk.
Hogy kinek mi ad boldogságot és megnyugvást, eldöntheti, egy biztos, mind elmegyünk. A legjobb ebben az, hogy nem tudjuk, mikor. Belegondolni is borzasztó, hogy tudnánk a dátumot, amikor be kell fejeznünk földi pályafutásunkat. Az őrület határára sodródnának jónéhányan.
Ám még itt vagyunk! Élünk, tudunk nevetni és szeretni. Jusson ez eszünkbe gyakran!
Kép forrása: Pinterest
