Párizs. Père-Lachaise. Az ember belép a kapuján, elindul a macskaköves, néhol meredeken emelkedő utak között, és egy idő után megfeledkezik arról, hogy temetőben jár. Inkább elcsendesedett városnak tűnik, amelynek lakói között írók, forradalmárok, zeneszerzők, festők, színészek, politikusok, szerelmesek és botrányhősök élnek tovább az emlékezet szigetén.
Amikor 1804-ben megnyitották, a párizsiak egyáltalán nem rajongtak érte. Párizs bár ragyogó hely, az újdonságok elfogadásában nem jeleskedik mindig bármilyen meglepő is ez a tény. A temető a város peremén feküdt, messze az emberek megszokott temetőitől, és a polgárok nem különösebben vágytak arra, hogy szeretteik itt kapjanak nyughelyet. Nevét François de La Chaise jezsuita atyáról, XIV. Lajos gyóntatójáról kapta, aki egykor ezen a környéken élt. A város vezetői hamar rájöttek, hogy még egy temetőt is vonzóbbá lehet tenni, és ennek egy módja van: híres halottakra volt szükség. Így kerültek ide Molière és La Fontaine feltételezett földi maradványai. Ide helyezték a középkor legendás szerelmeseinek, Héloïse-nak és Abélard-nak a síremlékét is. A stratégia bevált: a Père-Lachaise lassan rangot jelentő nyughellyé vált.
Ma mintegy 44 hektáron terül el, nagyjából 70 000 sír található benne, és évente milliók keresik fel. A Père-Lachaise ereje a rendezetlenségének tűnő sokféleségben rejlik: monumentális családi mauzóleum mellett szerény kőlap áll, gótikus kápolnácska mellett modern síremlék, angyalok, gyászoló nőalakok és megkopott szobrok bukkannak elő a fák közül. Nem véletlenül nevezik szabadtéri múzeumnak is.
És most jöjjenek a nevek:
Itt nyugszik Honoré de Balzac, Marcel Proust, Colette, Alphonse Daudet, Guillaume Apollinaire, Alfred de Musset, Gérard de Nerval, Molière és Jean de La Fontaine. Itt találjuk Frédéric Chopin sírját, amely fölött Euterpé, a zene múzsája gyászol, itt nyugszik Georges Bizet, Gioachino Rossini, bár az ő földi maradványait később Firenzébe szállították, de párizsi síremléke megmaradt, valamint Édith Piaf, akinek sírján évtizedekkel halála után is megjelennek a virágok. Itt temették el Sarah Bernhardtot, Yves Montand-t, Simone Signoret-t, Annie Girardot-t, valamint a festészet olyan alakjait, mint Eugène Delacroix, Théodore Géricault, Camille Pissarro, Amedeo Modigliani és Modigliani tragikus sorsú társa, Jeanne Hébuterne.
De a Père-Lachaise híres halottai között vannak olyanok is, akiknek sírja már önálló történetté vált. Oscar Wilde Jacob Epstein által készített monumentális síremlékét például hosszú időn át csókok ezrei borították. A rajongók rúzsos szájnyomokat hagytak a kövön, és ez a szokás végül már magát az emlékművet veszélyeztette. Wilde, aki életében a társadalmi képmutatás egyik legélesebb megfigyelője volt, bizonyára értékelte volna a helyzet iróniáját: halála után több mint száz évvel idegenek csókolják össze sírját. Nem beszélve arról, hogy nem a szebbik nemhez vonzódott.
Másfajta zarándokhely Jim Morrison, a The Doors énekesének sírja. Morrison 1971-ben, huszonhét évesen halt meg Párizsban, és szerény sírja azóta a temető egyik legismertebb pontja. Rajongók nemzedékei érkeznek ide virágokkal, levelekkel és különféle emléktárgyakkal. A kultusz időnként olyan méreteket ölt, hogy a környező sírok nyugalmát és épségét is veszélyezteti. Különös kontraszt ez, hiszen néhány lépésnyire több évszázad európai kultúrájának nagyjai nyugszanak, mégis egy huszonhét éves amerikai rocksztár sírja vált a temető egyik legkeresettebb helyévé.
Itt van Victor Noir is, akinek története talán még különösebb. A fiatal újságírót 1870-ben Pierre Bonaparte herceg, Napóleon unokaöccse lőtte agyon egy politikai konfliktus során. Halála hatalmas felháborodást váltott ki. Síremlékén Noir életnagyságú bronzalakja fekszik, és az idők során bizarr legenda kapcsolódott hozzá: a sírt felkereső nők egy része a szobor bizonyos testrészeinek megérintésétől remélt szerelmet vagy termékenységet. A bronzszobor „egyes részei” az érintésektől ma is feltűnően fényesebbek. Egy politikai gyilkosság áldozatából így lett akaratlanul is egy sajátos termékenységi kultusz főszereplője.
A Père-Lachaise nemcsak különc legendák és híres emberek temetője. Volt idő, amikor valódi csatatérré változott. 1814-ben, Napóleon bukásának közeledtével harcok zajlottak a környékén, és orosz csapatok is megjelentek a temetőben. Még súlyosabb események következtek 1871 májusában, a Párizsi Kommün véres leverésekor. A harcok a sírok között is folytak, majd a kommünárok foglyul ejtett tagjai közül 147 embert kivégeztek a temető egyik falánál.
A Père-Lachaise ezért sokkal több, mint hírességek gyűjteménye. A falai és emlékművei között ott van Franciaország politikai története, háborúk és forradalmak emlékezete, és ott vannak a deportálások, a holokauszt, az ellenállás és más üldöztetések áldozatainak emlékművei is. A temető egyes részein a személyes gyász szinte észrevétlenül alakul át kollektív emlékezetté. Talán ez magyarázza a Père-Lachaise különös vonzerejét. Nem egyszerűen azért megyünk oda, hogy megnézzük, hol fekszik Chopin, Piaf, Balzac, Delacroix és Sarah Bernhardt, hanem mert itt egymás mellé kerülhettek olyan emberek, akik életükben soha nem tartozhattak volna ugyanahhoz a világhoz. A forradalmár és az arisztokrata, a rocksztár és a klasszikus zeneszerző. Vagy az író, politikus, festő, színész, katona, tudós és mellettük a névtelen párizsi polgár.
A halál itt különös egyenlőséget teremt, miközben az emlékezet igazságtalan marad. Egyes sírok előtt naponta százak állnak meg, mások mellett úgy sétálunk el, hogy fogalmunk sincs, milyen élet rejtőzik a név és két évszám között.
Érdemes a Père-Lachaise-ban néha eltévedni. Nem mindig a térképen vastag betűvel jelölt sírok a legérdekesebbek. Néha egy mohás kő, egy alig olvasható név, egy megdőlt angyal vagy egy százötven éve elhelyezett szobor állítja meg az embert. Párizs odakint zajos, türelmetlen és folyton változik, a temető magányában viszont egymás mellett maradnak az idők végezetéig azok, akik egykor ugyanebben a városban szerettek, alkottak, harcoltak vagy egyszerűen csak éltek.
A Père-Lachaise nem a halál és nem is a híres emberek miatt különleges. Egy olyan hely, amely megmutatja a ma emberének, milyen kitartóan próbál nem felejteni.
