Mi a magány? Állapot, betegség, örökös küzdelem azért, hogy valaki nélkül nehogy feloldódjunk a semmiben? Szabadság netán, hiszen senkihez nem kell kötődni? Függetlenség, ami nem jár fájdalommal, keserűséggel és sok-sok csalódással? Várakozás? Vágyakozás valaki után, hogy mosolyogva ne szakadjon ki a lelkünk egy társ hiánya miatt?
A magányt úgy kell viselni, hordani, mint egy láthatatlan köpenyt, ami együtt öregszik a szívünkkel. Olyan ruha ez, ami sokaknak lóg a szekrényében, és időjárástól, kedvünktől függetlenül gyakran kell elővenni. Lehetünk magányosak egy kapcsolatban is, amiben megragadtunk, ami olyan, mint mocsár, csak húz lefelé és erős karokkal kapaszkodik utánunk, nem engedi, hogy kirántsuk belőle a lábunkat. Mi ehhez okokat gyártunk vagy keresünk apró kis életpocsolyánkból merítve. Összeláncol, béklyót vet kezünkre egy közös hitel, a ház, a gyerekek, a gyávaság. Az, ha nem merjük bevallani, hogy társfüggők vagyunk, hogy semmi erő nem lakozik már bennünk és nem merünk a változás elé menni, mert nem hisszük, hogy az tárt kapukkal vár bennünket. Inkább fuldoklunk, kapálózunk, mentegetőzünk és magyarázkodunk, pedig egyszerűen csak félünk.
Nincs nagyobb gátló tényező életünk során, mint a félelem. Inkább együtt lélegzünk, együtt fekszünk, kelünk a nyomorúságba szakadt mindennapjainkkal, de nem lépünk. Ilyenkor vagyunk talán a legmagányosabbak. Mert kifelé azt kell mutatni, hogy minden rendben van. Nagyon sok erő kell a hazugság, a látszat fenntartásához, és utunk során ebbe fáradunk bele legjobban. Megtörünk, vágytalanokká válunk, bántunk, kritizálunk, miközben semmi másra nem vágyunk, csak arra, hogy a semmi ágán ülő kis szívünk dobogását valaki meghallja a csillagos ég alatt.
A másik magány nem az, amiben látszatéletet élünk, hanem, ahol valóban egyedül is vagyunk. Egyedül teljes valónkban, egyedül a csendben. Lehet macskánk, kutyánk, bármiféle mentőövünk, csak a valóságban nincs mibe kapaszkodnunk. Ez az igazi fulladás. Olyan, mintha saját magunkat nyomnánk a víz alá nap, mint nap, s csak pillanatokra engednénk fel a lelkünket lélegezni, csak hogy meg ne fulladjunk. Egy szippantás oxigén, ennyi elég is egy ideig, de feljönni teljesen már nem tudunk, nem is akarunk.
Nem szeretjük a magányos embereket. Furcsáknak tűnnek. Nem értjük őket, olyanok, mintha bélyeget hordanának…Ha találkozunk velük, nem kérdezzük meg talán csak elvétve, hogy miért nem törnek ki ebből az állapotból, inkább elmenekülünk, megmagyarázzuk, hogy öregek, depressziósok, vagy, hogy ez az ő döntésük, mi miért vennénk magukra az ő keresztjüket. Való igaz, hogy más keresztjét vinni oktalanság és lehetetlen is. De valahogy nagyon emberi lenne ebben a rideg világban segíteni azoknak, akik lenn vannak. Ha öregek, akkor azért, ha meg a megkötöttségből nem tudnak szabadulni, akkor talán beszélgetések sora tudná oldani a csomókat.
Legtöbbször azok is, akik nem magányosak, szintén sérültek. Nehezen nyílnak, még nehezebben segítenek. Kifordult világunkban a virtuális álvalóság lesz a mentsvárunk, ápoljuk álbarátságainkat, álkapcsolatainkat a facebookon és más közösségi oldalakon, vagy bizonygatjuk feltett képekkel örömünket, sikerünket, de ha senki nem látja szűkölve sírunk a szobánk sarkában.
A XXI. század embere már alig akarja megváltani a világot, nem vágyik arra, hogy jobbá tegye, vagy, hogy valami maradandót alkosson. Megragadt kezében a telefon, amit nem kellett pillanatragasztóval rögzíteni, mégis erősen megkötött, és lehajtott fejjel megy az utcán, a zebrán, a buszon, a strandon. Nincsen ennél nagyobb magány… Csak mi és a villogó, pittyegő készülék, amely minden pillanatban képes elhitetni velünk, hogy fontosak és érdekesek vagyunk. A hamis illúziót pedig szeretgetjük, elringatjuk, és megelégszünk vele, mert elhisszük, hogy nekünk csak ennyi jár.
Ennél nagyobb és mélyebb magány pedig nem létezik.
fotó: Pinterest
