A mai napon a temetők megtelnek virággal és gyertyafénnyel. Magyarországon Mindenszentek ünnepe összefonódik a halottakra való emlékezéssel. Eredeti jelentése valamivel másabb. November 1-jén a katolikus egyház nemcsak az elhunytakra emlékezik, erre november 2-a, halottak napja szolgál, hanem valamennyi szentet ünnepli. Nem csupán azokat, akiknek nevét templomok, utcák vagy települések őrzik, hanem azokat az ismeretlen embereket is, akikről senki sem írt életrajzot, nem állítottak nekik szobrot, mégis Istennél vannak. Mindenszentek tehát különös ünnep: egyszerre szól a halálról és arról a keresztény meggyőződésről, hogy a halál nem az ember történetének utolsó fejezete.
Felmerül a kérdés, hogy hogyan lesz valakiből hivatalosan szent? Ki mondhatja ki egy halott emberről, hogy élete olyan példamutató volt, hogy évszázadok múlva is imádkozhatnak hozzá, templomot nevezhetnek el róla, ereklyéit tisztelhetik?
A szentté avatás azt jelenti, hogy az egyház hosszú vizsgálat után felismeri és hivatalosan kijelenti: az illető példamutató keresztény életet élt, és méltó arra, hogy az egész egyház tisztelje. A mai eljárás olyannyira részletes, hogy egy-egy ügy évekig, évtizedekig, olykor évszázadokig is eltarthat. A Vatikánban külön intézmény, a Szenttéavatási Ügyek Dikasztériuma foglalkozik ezekkel az esetekkel. A folyamat rendszerint az illető elhunyta után legalább öt évvel indulhat meg, bár a pápa ettől kivételes esetben eltérhet. Először abban az egyházmegyében vizsgálódnak, ahol a jelölt meghalt. Tanúkat hallgatnak meg, összegyűjtik írásait, életrajzi dokumentumait, és nem csupán azokat az adatokat, amelyek kedvező színben tüntetik fel. A szabályok kifejezetten előírják, hogy a kedvezőtlen vagy a szentté avatás ellen szóló információkat sem szabad elhallgatni, sőt olyan tanúk véleményét is figyelembe kell venni, akiknek fenntartásaik vannak az illetővel kapcsolatban.
Ez azért fontos, mert a szentség a katolikus felfogás szerint nem azonos a hibátlansággal. A szentek sem makulátlan, emberfeletti lények. Lehetnek nehéz természetűek, követhettek el hibákat. A kérdés inkább az, hogy életük egészében kimutatható-e a hit, a remény, a szeretet és más keresztény erények gyakorlása, illetve vértanúként haltak-e meg hitükért. 2017 óta külön kategória az „élet felajánlása” is, amikor valaki szeretetből, tudatosan vállalja saját életének feláldozását másokért.
Ha az erények hősies fokát elismerik, a jelölt megkaphatja a „tiszteletreméltó” címet. A boldoggá avatáshoz rendszerint egy, az illető közbenjárásának tulajdonított csodát is igazolni kell. A szentté avatáshoz rendszerint újabb csoda szükséges. Ezek vizsgálata jóval szigorúbb annál, mint amit a csoda szó hétköznapi használata sugall. Egy rendkívüli gyógyulást például először orvosi és tudományos szempontból vizsgálnak, majd teológusok, végül az egyházi testületek értékelik. A végső döntést mindig a pápa hozza meg.
Csakhogy nem mindig működött így. A kereszténység első évszázadaiban nem létezett a mai értelemben vett szentté avatási eljárás. A vértanúk és más kiemelkedő keresztények tisztelete gyakran helyben alakult ki, történetük pedig nemzedékről nemzedékre öröklődött. A történelmi tényekhez legendák, csodás történetek és népi hagyományok kapcsolódtak, s évszázadok múltán már nem mindig lehetett megállapítani, hol végződik az életrajz és hol kezdődik a legenda. Ezért amikor azt kérdezzük, tévedhetett-e már az egyház egy szenttel kapcsolatban, a válasz nem egyszerű. Arra már akadt példa, hogy egy korábban széles körben elfogadott kultusz történeti alapjáról később komoly kétségek derültek ki, vagy az egyház megszüntette, illetve korlátozta az adott tisztelet liturgikus formáját.
Különösen megrázó példa trentói Simon története. A hároméves gyermek 1475-ben halt meg Trentóban, és halálával a helyi zsidó közösséget vádolták meg. A középkori „vérvád” alapján azt állították, hogy zsidók rituális célból gyilkolták meg a keresztény kisfiút. Embereket kínoztak meg és végeztek ki, Simon körül pedig vértanúkultusz alakult ki, amely később egyházi támogatást is kapott. Simon kultuszát végül 1965-ben megszüntették. Az eset ma nemcsak vallástörténeti érdekesség, hanem súlyos figyelmeztetés arra is, milyen tragikus következményekkel járhat, amikor előítélet, vallási indulat és bizonyítatlan történet erősíti egymást.
Más esetek kevésbé tragikusak, inkább azt mutatják, milyen bizonytalan lehet egy régi hagyomány történelmi alapja. Szent Filoména tisztelete például a XIX. században rendkívül népszerűvé vált egy római katakombasír felfedezése után. Később azonban komoly kétségek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy a sír, a felirat és a hozzá kapcsolódó történet valóban egy Filoména nevű ókeresztény vértanúhoz tartozott-e. Ünnepét 1961-ben eltávolították a liturgikus naptárakból.
Hasonló félreértés övezi Szent Kristófot is. Gyakran hallani, hogy az egyház megszüntette szentként tisztelni, ez azonban nem pontos. A róla szóló csodálatos történetek történeti hitelessége bizonytalan, ezért ünnepe kikerült az egyetemes római naptárból, de ez nem ugyanaz, mint valakitől utólag „elvenni” a szentséget.
Láthatjuk, a Mindenszentek ünnepe érdekesebb annál, mint amit a novemberi gyertyafényben első pillantásra feltételezünk. Keresztény gondolkodás szerint a szent nem azért szent, mert soha nem hibázott. Az egyház azért állítja őket példaként, mert életükben rendkívüli módon megmutatkozott az, amit követendőnek tart. A történelem ugyanakkor arra is megtanította az egyházat, hogy az emberi emlékezet tévedhet, a legenda megszépíthet egy történetet, a saját korának előítélete pedig még vallásos meggyőződésnek álcázva is súlyos igazságtalansághoz vezethet.
Mindenszentek tehát ma azokra is emlékeztet, akik nevét soha nem jegyezte fel a történelem. Azokra, akikből nem lett szobor, nem került képük templomfalra, de olyan életet éltek, amelyet a katolikus egyház követendőnek ítél meg.
