Vannak kérdések, amelyekre a felnőtteknek sincs válaszuk, csak megtanulnak úgy élni mintha volna. A halál talán a legnagyobb ezek közül. Tudjuk, mit jelent biológiai értelemben, ismerjük a test működését és annak megszűnését, tudjuk, hogyan beszél róla az orvostudomány, a vallás vagy a filozófia, de arra az egyszerű kérdésre, amelyet egy gyerek képes feltenni, hogy jó, de hová lett, alig tudunk felelni. Mert mégis hová lett? Mit mondhatunk annak, aki még csak most tanulja, hogy a világ nagyjából biztonságos hely, de nekünk kell közölnünk, hogy vannak benne végleges veszteségek? Talán ez az egyik legnehezebb szülői feladat. Nem azért, mert nem találjuk a megfelelő szavakat, hanem mert miközben a gyereknek biztonságot szeretnénk adni, magunkban ugyanazt a bizonytalanságot hordozzuk, amelytől őt meg akarjuk óvni. Mi is félünk a haláltól, tiltakozunk ellene, és amikor elveszítünk valakit, még nem feltétlenül értjük jobban, hogyan lehetséges, hogy volt valaki, aki tegnap még beszélt, nevetett, megérintett bennünket, ma pedig már nincs.
A gyerek persze nem filozófiai magyarázatot kér. Amikor azt kérdezi, hogy a nagymama meghalt-e, valójában egészen más kérdésekre keresi a választ: Visszajön-e még? Fáj-e neki a halál? Látja-e most őt? És persze a legsúlyosabbak: meg fog-e ő is halni vagy az anyja, apja?
Ezekre különösen nehéz válaszolni, mert ösztönösen védeni szeretnénk gyerekünket. Ezért születnek válaszok arról, hogy valaki „elaludt”, „elment”, „messzire utazott”. Csakhogy a halál megszelídítésére használt képek egy kisgyerek számára szó szerint értendőek. Ha a halált alvásnak hívjuk, akkor az elalvás félelmetessé válhat számára. Ha az, aki meghalt, „elment”, akkor felmerülhet benne a kérdés, hogy jó, de mikor jön haza? A kegyetlenség és az őszinteség nem ugyanaz. Egy gyereknek nem kell minden részletet elmondani, de amit elmondunk, annak igaznak kell lennie. Egyszerűen, az életkorához igazodva kell beszélni arról, hogy amikor valaki meghal, a teste már nem működik, nem lélegzik, nem érez fájdalmat, nem fázik, és nem tud visszatérni úgy, ahogyan az élő emberek hazatérnek. Ekkor viszont elérkezünk ahhoz a határhoz, ahol a felnőtt tudása is véget ér, és nem szégyen ezt kimondani. Kevés őszintébb mondat létezik ennél.
Ha egy család vallásos, elmondhatja a saját hitét: beszélhet Istenről, a mennyországról, a lélekről és a találkozás reményéről. Fontos különbség azonban, hogy mit tudunk, és miben hiszünk. A hit vigaszt adhat, de nem kell bizonyosságként ráerőltetni a gyerekre. Azt is lehet mondani: Én azt hiszem, hogy…És ebben a mondatban egyszerre van jelen a remény és az őszinteség.
A gyerek gyásza ráadásul nem hasonlít a felnőttekére. Előfordulhat, hogy sírni kezd, de tíz perc múlva játszik, nevet vagy rajzfilmet akar nézni. Ez nem érzéketlenség. Ő még nem képes hosszú órákon vagy napokon keresztül ugyanabban az érzelmi állapotban maradni. Lehet, hogy ugyanazt a kérdést később újra és újra felteszi. Nem azért, mert nem figyelt az előző válaszra, hanem mert lassan próbálja felfogni, amit még egy felnőtt elmének is nehéz befogadnia: a véglegességet.
Különösen fájdalmas az a pillanat, amikor a gyerek megérti, hogy a halál nem csak másokkal történik. Te is meg fogsz halni, kérdezi az anyját vagy az apját, és ilyenkor szinte ellenállhatatlan a késztetés, hogy azt feleljük: Nem, pedig tudjuk, hogy ez nem igaz. Nem szükséges azonban a teljes igazság súlyát egyszerre rányomni. Mondhatjuk, hogy minden élőlény élete egyszer véget ér, de mi most itt vagyunk vele, vigyázunk magunkra, és reméljük, hogy nagyon sokáig együtt leszünk. A gyerek ugyanis ebben a pillanatban többnyire nem a halandóság filozófiai problémájára kíváncsi. Azt akarja tudni, hogy ma biztonságban van-e, és hogy holnap reggel ott leszünk-e. Éppen ez lesz a legtisztességesebb válaszunk a halálra. Nem az, hogy megmagyarázzuk, hanem hogy nem hagyjuk egyedül vele. Megengedjük, hogy kérdezzen, még akkor is, ha századszor kérdezi ugyanazt. Megengedjük, hogy sírjon, de azt is, hogy ne sírjon.
Beszélhetünk az elhunytról, nézhetünk fényképeket, felidézhetjük a mondatait, a szokásait, azt, amin együtt nevettünk. Nem kell eltüntetni a nevét a családi beszélgetésekből azért, mert félünk, hogy a gyerek elszomorodik. A szeretett ember emléke nem seb, amelyet jobb nem érinteni. Sokkal inkább kapcsolat, amely a halállal megváltozik, de nem válik semmissé. Amikor gyerekeknek a halálról beszélünk, önmagunkkal is szembe nézhetünk.
Be kell ismernünk, hogy felnőttnek lenni nem azt jelenti, hogy mindenre tudjuk a választ. Vannak kérdések, amelyek előtt ugyanolyan tanácstalanok vagyunk, mint az a kisgyerek, aki este az ágyában egyszer csak megkérdezi: Miért kell meghalni? Elmondjuk, amit tudunk, megosztjuk vele, amiben hiszünk, és bevalljuk, amit mi sem értünk.
Meglehet, hogy mi sem tudjuk felfogni a halált, de meg tudjuk tanítani, hogy a legnagyobb veszteségről is szabad beszélni, hogy a félelmet nem kell szégyellni, és a sírás nem gyengeség. És a legfontosabb: attól, hogy valaki élete véget ért, az iránta érzett szeretetnek még nem kell véget érnie.
