Megbocsáthatatlan bűnök 7.rész

Szabolcs elégedetten dőlt hátra a székében. Minden ételt megkóstolt az elegánsan és gusztusosan szervírozott tányárokról. Neelam elképesztő tehetségét nem vitathatta, bátran és professzionálisan játszott az ízekkel.

 
 

Ha valaki korábban felvetette volna neki, mi lenne, ha argentin angus steaket chilis, mézes édesburgonyával tálalnának az éttermében, biztosan kineveti az illetőt. De a leendő séf zseniálisan elkészített körete és érlelt, vajpuha sültje teljesen rabul ejtette az ízlelőbimbóit. Elgondolkodva tette le a villát.

–  A chili és a méz teszi ennyire különlegessé a batáta ízét? – kérdezte Szabolcs.

–  Nem csak az, hanem a leheletnyi gyömbér és curry is, na és persze a fokhagyma – felelte Neelam magabiztos mosollyal a szája szegletében.

Két egész órát töltöttek azzal, hogy a helyettes séf felvázolta a főnökének, milyen ötleteket valósítana meg, ha őt választaná Tibor helyére.

Szabolcs korábban is tudta, hogy a fiúnak van érzéke a főzéshez, de a beszélgetésük után el kellett ismernie, hogy alaposan alábecsülte. Neelam ugyan éppen csak betöltötte a harmincat, Szabolcs mégis nyugodt szívvel bízta volna rá a Black Rose konyháját. Tibor séf jól bevált, hagyományos receptúráját formabontó ötletekkel bújtatta modern és ínycsiklandó köntösbe.

A megbeszélés végén Szabolcs átadta írásban az ajánlatát, amit legnagyobb meglepetésére Neelam épp csak átfutott, majd azonnal elfogadta.

–  Akkor megegyeztünk – állt fel az új konyhafőnök.

Szabolcs is felállt, majd kézfogásra nyújtotta a kezét.

–  Izgatottan várom a teljes menüsorra vonatkozó tervedet.

–  Jövő hét elejére elkészítem – ígérte Neelam ragyogó szemmel.

Elvette a koszos tányérokat az íróasztalról, és csendesen távozott.

Szabolcs megkönnyebbülve süppedt vissza a székébe. A kezdeti sokk után teljesen más fényben látta a személyzeti cserét és az étterem megújulását. Egyre nagyobb lelkesedéssel vetette bele magát a munkába. Be kellett látnia, hogy az üzletvezető és a konyhafőnök a távozásukat is pont olyan profin időzítették, ahogy a munkájukat végezték.

Készült az új étlap, egy neves belsőépítész pedig már dolgozott az étterem átalakításának tervein, hogy a hely a régi fényében ragyoghasson, immár modern formában.

Szabolcs új erőre kapott, s mivel imádott teremteni, létrehozni valamit, úgy döntött, hogy a Pulában lévő, szintén patinás és híres Almási éttermet is felújítja.

Az órájára nézett, majd Tibor keresésére indult. El akarta neki újságolni, hogy mennyire elégedett Neelam terveivel. Mielőtt kiment az irodájából, rövid ideig a detektívtükrön át nézte a nyüzsgő éttermet. Összeszoruló mellkassal tette fel magának az időről időre visszatérő kérdést:

Apa vajon büszke lenne rám? Vagy sosem bocsátott volna meg, bármeddig él?

Megrázta a fejét, a múlt ködét eloszlatva sietett ki az irodájából. Tibort nem találta a konyhában, így az irodájához ment. Résnyire nyitva találta az ajtót; kopogás nélkül akart belépni, amikor egy vékony, remegő hang ütötte meg a fülét.

–  Séf, kérem! Bár nem dolgoztam itt sokáig, tudom, hogy önnek hatalmas szíve van. És ismer is engem, nem vagyok ügyetlen. Vagyis egy kicsit az vagyok, de azelőtt a ronda eset előtt nemigen törtem el semmit, ráadásul gyorsan is dolgozom.

Szabolcs visszatartotta a levegőt, pontosan tudta, ki beszél ilyen könyörgő hangon a séf irodájában.

–  Tudom, Gréta, persze, hogy tudom. De én személyzeti kérdésekben nem bírálhatom felül Almási úr döntését. Szeretném seggbe rúgni érte, de mást nem tehetek.

A nő hátralépett párat, erőtlenül rogyott le egy székre, így Szabolcs már látta is, nem csak hallotta. Annyira kicsinek és összetörtnek tűnt, teljesen elveszett a nagy bőrszéken. A férfi gyomrában fájdalmas nyomás terült szét.

–  Megértem, séf. Tényleg! De muszáj volt megpróbálnom, mert a Black Rose jól fizetett, ráadásul pont megfelelő időbeosztásban kellett dolgoznom. Valamiből ki kell fizetnem Léna új gyógyszerét, ezért meg kellett próbálnom… Meg kellett próbálnom – ismételgette önmagát.

Szabolcs fejében ezer kérdés gomolygott. Mindamellett, hogy nem tetszett neki a székben kuporgó, bánatosan motyogó fiatal nő. Az emlékezetében csillogó szemű lány volt, aki feledhetetlen lelkesedéssel táncolta végig a zenés darabot a színpad előtt.

–  Megkérdezek pár ismerős szakácsot, ha van náluk üresedés, azonnal szólok, ígérem.

Tibor biztatóan a nő vállára tette a kezét, aki egykedvűen bólogatott.

–  Köszönöm!

Gréta olyan szeretettel ölelte át az idős férfit, amitől Szabolcs gyomra újra összeszorult. Annyira lebénították a hallottak, hogy alig tudott elugrani az ajtóból, ahol addig hallgatózott. Úgy tett, mintha éppen akkor érkezett volna Tibor irodájához.

–  Jó estét!

Gréta és a séf meglepve néztek fel. A férfiak kezet fogtak, de a nő nem viszonozta a köszönést. Néhány másodpercig villámló szemmel méregette Szabolcsot, mire megszólalt:

–  Fafejű! – szűrte dühösen a fogai között.

Megkerülte a szoborrá merevedett tulajdonost, és sietve eltűnt a folyosón.

A séf teljesen leforrázva nézte a távolodó lány hátát, majd hangos hahotázásba kezdett, még a könnye is kicsordult a nevetéstől.

–  Ezt megérdemelte – nyögte szemét törölgetve.

Szabolcs felhorkant.

–  Pedig pont elgondolkodtam rajta, hogy visszaveszem.

–  Beszéljünk inkább bent – mosolygott szélesen Tibor.

Szabolcs követte őt az irodába, de nem ült le, csak céltalanul járkált.

–  Mit tud róla? – kérdezte közönyt színlelve.

–  Grétáról?

–  Igen.

–  Nem sokat. Süket és vak gyerekeket oktató iskolában dolgozik, gyógypedagógus, azt hiszem.

–  Ezt én is tudom. Más? Milyen a férje?

–  Nincs férje – rázta meg a fejét, mire Szabolcs egy nagy adag levegőt fújt ki. – A kislányok, akikről gondoskodik, a nővére gyerekei. Szegény nő egy éve meghalt. Léna sokszor beteg, de ez a lány hatalmas kitartással ápolja, nagyon szereti őket.

–  Hm – vakarta meg Szabolcs a borostáját. – De hol az apjuk?

–  Nem tudom, ez sosem került szóba.

–  Még valami?

–  Nincs senkije, mármint udvarlója – kacsintott a séf.

A férfi rezzenéstelen arccal bámult, nem reagált Tibor célzására.

–  Azt hiszem, jótékonykodhatok annyit, hogy visszaveszem ezt a dilis nőt – közölte fapofával. Az öreg séf somolyogva bólogatott. – Bízom a józan ítélőképességében, ha azt mondja, ne rúgjam ki, akkor megfogadom a tanácsát.

–  Igen, azonban ezt korábban is elmondtam. Azóta mi változott?

Szabolcs szeme előtt megjelent a lobogó, göndör hajkorona és a finoman ringó kerek fenék. Felidézte a könyörgő, kétségbeesett hangot, amit az ajtó előtt álldogálva kihallgatott, de az arca rezzenéstelen maradt. Nem árulta el a gondolatait.

–  Semmi sem változott. Vegye vissza, és kész! Nem tartozom magyarázattal.

Szabolcs egy köszönésfélét mormolva sétált kifelé, elfelejtette, miért akart beszélni a séffel. Mielőtt becsukta volna az ajtót, a konyhafőnök utána kiabált:

–  Kedvelem Grétát, mert végtelenül kedves lány – harsogta. – És bár kizárólag a teljes állásban dolgozók kapnak bért a felújítás alatt, ő is meg fogja kapni a fizetését a szabadság alatt.

Szabolcs háttal állva bólintott, az ajtó halkan becsukódott, Tibor meg kuncogva ült le a számítógép elé.

Szabolcs visszatért a saját irodájába, gondolataiba temetkezve járkált le s fel munka helyett. Megkívánta Grétát.

Sőt, kifejezetten tetszett neki, ami meglehetősen ritkán fordult elő vele. Szabolcs racionális emberként tisztában volt a testi vágyaival, ahogy azzal is, mit nem akar soha: például megnősülni. Semmi bonyodalom – ez volt az alapvető magánéleti filozófiája, amit mindig betartott.

Általában a Gabriella-félékkel gyűrte össze a lepedőt, vagy a kedvenc klubjában elégítette ki minden vágyát. De tudta, hogy Gréta más nő. És még sosem sóvárgott ennyire a más után.

 

Folytatjuk…

Kép: a szerző sajátja

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here