Másnap reggel megint arra a dallamra ébredt. Azt hitte, még az álom játszik vele, és mire rájött, hogy ez a valóság, már el is halkult a muzsika. Mégis kipattant az ágyból, és ablakhoz lépett. A zongora még mindig ott volt, de nem játszott azon senki. Kezdek megbolondulni, kérdezte félhangosan, és egy kicsit meg is ijedt. Miféle játék ez? Miért csak hallja a zenét, de nem látja, ki hívja be a valóságba? Aliz nem volt az a típus, aki hitt volna szellemekben, vagy beképzelt volna valami égi csodát a hétköznapjaiba. Ismerte az embereket, a legtöbbjük szürke volt és unalmas, de ezzel nem volt tisztában.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Majdnem mind azt hitte, hogy miatta kel fel a nap, és csillagok is érte ragyognak. Emberekkel foglalkozott, nem kellett neki bemutatni, hogy milyen elrugaszkodott elvárásokkal fordulnak másokhoz, miközben önmagukkal abszolút elnézőek. Tíz éve küzdött meg a hiúsággal, a parancsolgatással és a pénz hatalmával. Akinek volt pénze, de ízlése, ötlete nem, az is dirigálni akart. Megtanulta, hogyan ne kapjon gyomorfekélyt a sok ostoba kívánság hallatán. Nem beszélve a bírálatokról. Nem, az emberek nem kedvesek, ezt tudta, de már lepergett róla a rosszindulat.
Arra az elhatározásra jutott, hogy átszalad a szomszédba, mert elfogyott a kávéja, és ha már ott van, kifaggatja Piroska nénit, a ház mindentudóját az új lakóról. Szerette a cserfes asszonyt, aki magányos volt, de egy szemernyi keserűség sem volt benne emiatt. Sőt. Azt mondta, nem rossz az az élet, amelyben a nyugalom ver tanyát. Felkapott egy pólót, és csak úgy bugyiban, és papucsban becsöngetett. Az asszony mintha várta volna. Azon sem volt meglepve, hogy Aliz alulöltözött, mindig is hebehurgyának tartotta.
Leültette, kifaggatta a pillanatnyi munkájáról, és mindig felcsillant a szeme, ha ismert személyről mesélt neki a lány. Számtalan énekessel, színésszel hozta össze a sors, és minél jobban megismerte azt a világot, annál jobban örült, hogy nem lett belőle művész. Nem mintha ez a veszély fenyegette volna, hiszen Helga néni még a remény legapróbb szikráját se hagyta meg benne.
– Azt szeretnéd tudni kislány, hogy ki az új lakó? – kérdezte kuncogva. – Tudtam, hogy meg fogod kérdezni. Nem te vagy az első, mindenkit foglalkoztat, aki látta őt, ha meg nem, akkor azért.
– Tessék már mondani, mit tud! – nógatta Aliz, de látta, hogy nem fog sikerrel járni.
– Semmit. Olyan titokzatos. Valami híres zongorista lehet, gondolom én.
Azzal a kitöltötte a forró kávét a rózsás porceláncsészébe és fürkészve bámulta a lány arcát.
– Ha az lenne, biztosan nem hagyná kinn éjszakázni a drága hangszerét – mondta a lány elgondolkodva. – Mindenesetre nem túl okos ötlet.
– Ebben igazad van, de akkor sem tudok többet. Megjelent, aztán jött az a sok holmi, ő meg eltűnt. Most mindenki várja, mi lesz a zongora sorsa.
– Nem fél, hogy valaki ellopja? – töprengett a lány hangosan. – Biztosan értékes.
– Egy zongorát? Ugyan már! Ki tudná csendben kicsempészni? Valószínű, hogy inkább meg akar szabadulni tőle.
Aliz az órájára nézett, és tudta, ha nem akar elkésni, öt percen belül a zuhany alatt kell állnia, és szélsebesen el kell indulnia fél órán belül, mert az ügyfele nem tűri a késést.
Megköszönte a kávét, és dolgavégezetlenül futott haza, ami pontosan három méternyi mozgást jelentett így kora reggel. Vajon miért érdekli az új lakó a régieket, tette fel magának a kérdést? Ennyire fontos ember lenne? Vagy csak elemi kíváncsiság? Viszont, kell lennie valaminek, ami izgalomba hozta a ház lakóit.
A napja semmiben sem különbözött a többitől, mert tárgyalt, egyezkedett, telefonált, aztán megint tárgyalt. Rég megtanulta, hogy az emberiség egyik legnagyobb rákfenéje a hiúság, és ha a megrendelő pingvineket akar a koncertjén, akkor neki mindent be kell vetnie és pingvineket kell szereznie. Szerencsére erre még nem került sor, de szarvasokat és hollókat már kértek tőle, és azt is megoldotta. Ezért szerették, ezért volt jó a híre.
Már este nyolc is elmúlt, mire hazajutott. Ahogy bepötyögte az azonosítót, és kinyílt a hatalmas vasajtó, azonnal látta, hogy valami megváltozott a tágas udvaron. Úgy nézett ki, ahogy mindig. A zongora eltűnt és vele együtt minden titokzatosság is. A ház visszasüppedt a színtelen megszokásba. Ettől kicsit rosszkedve lett, pedig tudta, hogy természetes, hogy nem marad ott a végtelenségig. Az új lakó biztosan megoldotta a felszállítást.
A Szerelem már nem volt sehol.
Felballagott a lépcsőn és akkor jutott eszébe, hogy szinte alig evett valamit. Az alkonyat fényei beragyogták a nyugati szárnyon fekvő erkélyeket és ettől a lakóház szebb lett, mint a nap bármelyik szakában.
Előkereste a kulcsát, kinyitotta a bejárati ajtót, és fáradtan lépte át a küszöböt. Észrevette, hogy reggel égve hagyta a fürdőben az lámpát, de nem volt ereje megtenni azt a pár lépést. Lerogyott a konyhában az egyik székre, és az járt a fejében, vajon maradt-e még mirelit pizza a hűtőben.
Pár perccel később feltápászkodott, benyúlt a mélyhűtőbe és a szögletes doboz érintésétől elmosolyodott. Hála az égnek, legalább van mit ennie. Volt olyan időszak, amikor heteken állt üres volt a hűtő, egyszerűen nem jutott el a boltba. Korgó gyomorral feküdt le, vagy pár szem háztartási kekszet rágcsált, hogy lecsillapítsa korgó gyomrát.
Fásultan bedobta a sonkás-kukoricás pizzát a mikróba és elindult fürödni. Érezte, hogy zsibog a talpa aznapi töméntelen rohangálástól. A mostani ügyfele sokat fizetett, de kíméletlen volt. Vele különösen. Megszokta már, hogy vannak ilyen nők, mégis elfáradt a sok mosolygástól és bólogatástól. Némelyeknek nem lehet nemet mondani. Ez a színésznő is olyan volt. Képtelen volt felfogni, hogy másoknak is van véleménye, élete, javaslata. Aliz legszívesebben megkérdezte volna, hogy miért fogadta fel, ha mindent jobban tud. Mégse tette. Okos nő volt, aki ilyen szarvashibát nem követhet el.
Miközben folyatta magán a meleg vizet és érezte, hogy zsibbadt ereibe visszatér a lüktetés, meghallotta, hogy csengetnek. Nem várt senkit. Sietve elzárta a csapot és gyorsan becsavarta magát egy törölközőbe.
A türelmetlen látogató újra megnyomta a csengőt, és ekkor már meghallotta a kinti zajt. Nevetés, hangos beszéd szűrődött be a csukott ajtón át. Amolyan buli hangok.
Lenyomta a kilincset és félig takarásban kikukkantott. Egy fiú és egy lány állt az ajtó előtt. Nem, ez így nem igaz. A Szerelem állt a küszöbön, kezében pezsgős poharat tartott, a lány pedig vigyorogva annyit mondott:
– Mi vagyunk az új lakók! Van kedved koccintani velünk?
Aliz ránézett a szakállas srácra, beleharapott szája szélébe és bólintott. A srác végigmérte és egyetlen szó nélkül nyújtotta a karcsú poharat.
fotó: Pinterest
