Eszembe se jutott, hogy Kinguci megnehezítheti a helyzetünket. Minden olyan flottul ment, egész délután boldogan mosolygott velünk, sőt hangosan nevetett, amikor Sarah csikizte, erre a reptéren, indulás előtt rájött a hoppáré. Mi a csuda üthetett bele, mérgelődtem, és amikor megláttam a biztonságiakat, gondolom, hogy azok lehettek, lefagytam. Tudtam, hogy nem vehetik észre, hogy komoly gond van, hisztis gyereket meg láttak már eleget, minek álltak volna meg éppen nálunk. Nem, biztosan nem hozzánk tartanak, mantráztam, és valóban. Ránk néztek némi szánalommal, majd tovább mentek. Magamhoz szorítottam a lányomat, azaz próbáltam, és azt suttogtam a fülébe, hogy semmi gond, elmegyünk majd a világ legfantasztikusabb játszóházába, ahol nagyon sok csúszda van, és elviszem delfineket nézni, csak hagyja abba az ordítást. Ez be is következett egy kósza pillanatra, mert a delfinek mindig is a gyengéi voltak, de aztán mégis legörbült a szája, és bőgni kezdett.
– Anyát akarom! – kiáltotta újra könnytől maszatos arccal, mire pár ember a közelünkben végigmért bennünket, és valószínűleg nem értette a jelenetet, hiszen ott álltam én, Sarah és a kislányunk, ami azt jelentette, egyben van család.
Nem volt. Ez nagyon látszott, és most először a nap folyamán valami belehasított a szívembe. Mit művelek? Tényleg ezt akarom? Valóban ez a legjobb döntés? Képes vagyok elszakítani a kisebbik lányomat a szülőanyjától, hogy én boldog legyek? Mielőtt erre választ adtam volna magamnak, Sarah közel hajolt, megpuszilta az arcom, és a fülembe súgta, hogy menjünk drágám, mert ideje felszállnunk.
Ahogy megcsapott az illata, ahogy megéreztem puha szájának érintését, azonnal elveszítettem a fejem, és kihullott belőlem minden józanság. Nem lesz baj, soroltam. Nem egy gettóba viszem, hanem fantasztikus körülmények közé, hiszen Sarah királylányos szobát fog varázsolni neki, és nem lesz olyan dolog, amit ne kaphatna meg. London a korlátlan lehetőségek hazája, tanulhat, kirándulhat, és angol nyelvtudásával övé lehet a világ, nem úgy, mint otthon, ahol nyögvenyelősen szenvedhet magántanároknál, és akkor se tanul meg rendesen. Kingának ez a legjobb lehetősége, nyugtattam magam. Néztem dacos száját, fényes szemét, és megértettem: most van némi gondunk, de ez az ára annak, hogy boldogok legyünk mindhárman. Nincsenek egyenes utak, amelyek a boldogsághoz vezetnek.
Így nem agyaltam tovább, hanem a lányom fülébe duruzsolva elindultunk a kapu felé, ami képletesen és a valóságban is megnyitja nekünk az új élet felé vezető utat. Sarah mosolygott, de láttam, hogy feszült, annyira ismerem már, hogy tudjam, mikor játssza meg magát. Persze, nem kerülte a figyelmemet, ahogy megbámulják, ami nem csoda, mert karcsú, magas, és egy zöld testhezálló ruha volt rajta, amiben messze kiragyogott a reptér sok egyszerű utasa közül. Kinga a vállamra hajtotta a fejét, és már csak hüppögött, amitől én is lassan megnyugodtam. Hogy ennyivel megússzuk, nem reméltem, de úgy látszott, szépen alakulnak a dolgok. A kiírás szerint a 18-as volt a miénk, így némi kacskaringózás után elindultunk afelé a kapu felé, közben a beszállókártyámat próbáltam kivadászni a nadrágom zsebéből.
– Megfognád egy pillanatra a kicsit? – kérdeztem Sarah-t, aki bólintott, és már nyúlt is érte, de nem kellett volna.
– Gyere, baby! – mondta neki, mire ő akkorát ordított, hogy csak a süketek nem hallották.
– Nem akarom! Te nem vagy az anyukám! Én az anyukámat akarom! – visította, ahogy percekkel előbb.
Néhányan unottan ránk pillantottak, másoknak meg az járhatott az eszében, hogy csak ne az ő gépükre szálljunk, mert nincs szükségük egy gyerekcirkuszra, amúgy is attól rettegnek. Egy-egy rosszalló tekintetbe is belefutottam, de tudtam, hogy úgyse veszik komolyan az egészet, ahogy semmi mást. Az emberek azzal törődnek, ami nekik fontos. Egy család kellemetlen jelenete legfeljebb pletyka lesz a számukra, ha hazaérnek, vagy az sem.
Sarah azonban nem volt se unott, se vidám, szeme résnyire szűkült, kezdte elveszíteni a türelmét.
– Fejezd be! – mordult rá Carrie-re. – Nem akarlak megenni, csak egy pillanatig akartam hozzád érni.
Kinga vagy Carrie, már én is össze voltam zavarodva, nem hallotta és nem is értette, amit mond, de a hangsúlyt és a tekintetét igen, ami nem segített sokat abban a helyzetben. Összerezzent, és elhallgatott. Sarah egy tétova pillanatig meg is ijesztett. De tudtam, hogy csak szokatlan neki a helyzet, hiszen nem volt még anya, nem szembesült ilyesmivel. A kopár folyosókon lépkedve erősen dobogott a szívem, próbáltam elhitetni magammal, hogy jó döntést hoztam.
– Odanézz! – súgtam a lánykámnak, ahogy kiléptünk a szabad ég alá. – Hát nem gyönyörűek? – És a hatalmas gépek látványa egy másodperc erejéig el is kápráztatta. – Abba szállunk! – mutattam egy távolira. Mindjárt meglátod, milyen szépen repülnek! Jó?
Nem válaszolt, csak a nyakamba fúrta a fejét. Gyorsan haladtunk, és a kedves utaskísérők a helyünkre kísértek. Akkora levegőt vettem, hogy sóhajtásomat szerintem távolabbról is hallották.
– Akarsz az ablak mellé ülni? Onnan majd látod a felhőket! – Letettem az ülésre, és biztatóan rámosolyogtam Sarah-ra, aki most nem volt annyira magabiztos és határozott, mint szokott. Éreztem, hogy elege van mindenből.
– Baj van? – súgtam neki. – Meggondoltad magad?
Úgy nézett rám, mint egy eszelősre. Megrázta a fejét, szálltak a fürtjei, és szája csábos mosolyra húzódott.
– Nem, kedvesem, nem bántam meg. Ne nézz gyereknek! Kicsit meglepődtem, de ennyi az egész. Majd megszokom, hogy anya leszek.
– A legjobb! – duruzsoltam a fülébe.
– Ebben biztos vagyok! Pár hónap és nem fog emlékezni a régi életére. A kicsik gyorsan felejtenek, és azt fogja majd hinni, én vagyok az anyja. Remek lesz.
Erről nem voltam meggyőződve, és most először magam előtt láttam Gréta arcát, aki bizonyára rájött, hogy eltűnt a lányunk, és arra is, hogy ez az én művem. Csak indulna már a gép, mérgelődtem, hiszen már így is késésben voltunk. Ha Angliában leszünk, nem lesz módja ránk találni, és ez így van jól. A válással azonban nem számoltam, de nem baj, addigra majd magamhoz édesgetem a gyereket, és kérni fogom, hogy nálam maradhasson.
– Üdvözöljük kedves utasainkat! Itt a kapitány beszél, Kéri Péter vagyok! Elnézést a késésért, de meg kell kérnünk az egyik utasunkat, hogy szálljon le, és máris indulhatunk! Kérem, hogy a 206-os széken ülő Benedek Kristóf és kislánya fáradjon a kijárathoz!
Azt hittem, rosszul hallok. Micsoda? Sarah tágra nyílt szemmel hallgatta a nevem, és tudta, miről van szó.
– Le kell szállnom! – mondtam elsápadva, de nem mozdultam.
– Kérem, uram, fáradjon utánam! – állt meg mellettem egy stewart, és onnan nem volt tovább. Sarah is falfehér volt, és intett, hogy mozduljak. Felálltam, és megfogtam Kinguci kezét.
– Gyere, édesem! Leszállunk! – mondtam idegesen.
– Megyünk anyához? – csillant fel a szeme.
– Igen, azt hiszem, megyünk anyához! – Azzal elindultunk kifelé a gépből, a jövőmből, és a nemlétező közös életemből Sarah-val.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
