Adéle hosszan bámulta Tomot, amint a kertben tett-vett, és nem tudott rájönni, honnan ismerős neki. Egyben azonban biztos volt, a fiú feszült és nem túl barátságos. Bizonyára magánéleti gondok gyötrik, amelyekhez neki nincs köze. Legfeljebb elkerüli, ha továbbra se kedves, győzködte magát, miközben úgy látta, hogy a fiú öli a gazt, nem pedig gyomlál.
A panzióban csend volt, még nem igazán ébredtek a vendégek. A városka nem nyújtott sok látnivalót, de ötven mérföldes körzetben egy rakás ódon templomot, várat és romot lehetett találni. Ezért nem csodálkozott azon, hogy jönnek az emberek. A monitorra bámult, és újabb foglalásokat intézett, amikor egy óriási sikoltás zökkentette ki látszólagos nyugalmából. Biztos volt benne, hogy tudja, ki sikoltott, és nem tévedett. A fényesre csiszolt, gyönyörű lépcsősor alján Debora feküdt. Arca eltorzult a fájdalomtól.
– A lábam! – nyögte. Elegáns cipőjének sarka mellette hevert.
– Ne mozduljon! Azonnal hívom a mentőt! – kiáltott fel, majd elszégyellte magát. Hogy az ördögbe tudott ilyesmit mondani, hiszen szemmel láthatóan nagyobb volt a baj, mint sem, hogy elsétáljon a vendég.
– Tudtam, hogy sosem kellett volna egy ilyen ósdi helyen megszállnom! – visított a sérült, és olyan arcot vágott, amit nem lehetett feldolgozni.
Adéle gyorsan tárcsázta a mentőket, miközben más vendégek is odasereglettek, sőt volt köztük egy mindentudó is, aki a legfelső lépcsőre mutatott, amin némi folyadékot pillantott meg.
– Ez olaj… – közölte. – Valaki elhintett pár cseppet…
– De uram! – szólalt meg Mrs. Turner, aki épp akkor érkezett meg a piacról. – Kérem, hogy ne alkosson elhamarkodott véleményt. Hogy van kisasszony? Rettenetesen sajnálom a történteket, a cipőjét is. Azonnal itt lesz a segítség, ne aggódjon!
Adéle döbbenten figyelte Debora arcát, amely halálsápadtra vált, és szeme pedig elfelhősödött. Valóban komoly fájdalmai lehetnek, gondolta, amikor meghallotta a mentő hangját. Azt azonban tudni akarta, hogy igaza van-e a kotnyeles vendégnek, ezért egy óvatlan pillanatban zsebkendőjével feltörölte a foltot. Azonnal látta, hogy olívaolaj. Nem tévedett, aki ezt állította. Hogy hogyan került oda, azt ki kell derítenie, mert ott semmi keresnivalója sem volt.
Egyetlen ember volt csak az egész panzióban, akit nem hatott meg a baleset. Tom úgy tett, mint akit hidegen hagy a dolog, pedig boldog volt. Egy mondta magának, és elégedetten gazolt tovább. Annak a ribancnak biztosan nem lesz esküvője mostanában. De hát így jár, aki másokat semmibe vesz. Benne hosszú ideje virágzott a bosszú virága, és nem is fog elmúlni, amíg nem kap elégtételt. Ez pedig annyit jelent, hogy annak a nő bocsánatot kell kérnie. Amíg ez nem következik be, addig nem adja fel…És Adéle se úszhatja meg, hogy oly könnyedén elfelejtette, hiszen annak idején azt ígérte, hozzámegy. Bár gyerekek voltak, az ígéret az ígéret.
Mrs. Turner kedvesen visszaterelte szobájukba a kíváncsi vendégeket, és azt mondta nekik, hogy mindenki vendége egy italra. Amint a mentőorvos megvizsgálta Deborát kijelentette, hogy eltört a sípcsontja, azonnal hordágyra is tették a szakértő kezek. A lány sírni kezdett. Adéle gyanította, hogy az esküvője miatt, de persze a fájdalom is könnyeket csalhatott a szemébe. Tudta, hogy beszélnie kell Mrs. Turnerrel, aki intett az egyik takarítónak, hogy alaposan mosson fel. Tom ezalatt derűs arccal figyelte, ahogy a mentő elhagyja az utcát.
A virágok bólogattak a kora reggeli szélben, neki pedig egyre jobb kedve lett.
Adéle Mrs. Turner mellé lépett és súgott neki valamit. Az asszony bólogatott, és úgy érezte, valami nincs rendben a házban, ami eddig a nyugalom és a pihenés színhelye volt. Mintha a dombok felől más szelek kezdtek volna fújni, és elérte volna a falut a régi átok, amelyről a régi öregek fura dolgokat meséltek.
*
Ezalatt a kastélyban Masden nyomozó arra lett figyelmes, hogy a kastély ura, akivel még sosem találkozott, ideges. Bár jól titkolja, de nem kezdő, így hamar észrevette a jeleket.
– Mr. Russell, kérem, ne vegye zaklatásnak, de meg kell kérdeznem, hogy mit tud McNeill főtanácsos lányáról? Értesüléseim szerint itt járt önöknél, de egy ideje nem találja senki.
– Nyomozó! Igaza van, valóban járt itt, de több napja, és el is ment. Az egyik fiamat kereste, de ő épp nem volt idehaza.
– Mégis idejött? Nem telefonált előtte? Ez nagyon furcsa…
– Tudja, milyenek ezek a fiatalok…Bizonyára kereste, de azt hitte, letagadja magát. Ne haragudjon, de mi közöm van nekem ehhez az egészhez?
– Uram, van egy szemtanúnk, aki látta, hogy maga viszi el a birtokról…
– Csakugyan? El se tudom képzelni, miért talál ki valaki ilyesmit…- A házigazda hangja közel sem volt annyira nyugodt, mint szerette volna. Biztos volt benne, hogy Julien árulta el, de ezért megfizet, mondta belül egy hang, amelyet most nem sikerült elcsitítania.
Folytatjuk…
