Eleredt az eső. A sűrű, apró szemekben hulló zápor gyorsan, ütemesen kopogott az autó tetején, majd patakokban folyt végig a szélvédőn, amit az ablaktörlő teljes sebességre kapcsolva próbált hatástalanítani, mind kevesebb sikerrel. A szürkületben és az eső szülte párában az Andrássy út fényei groteszk aranyszínű csíkokká halványultak, az autók folyamatosan felvillanó féklámpái pedig piros pacákká folytak szét a szélvédőn keresztül nézve.
Szabolcs a zene ütemére dobolt a kormányon, majd gondosan oldalra fésült fekete tincseit szántotta át az ujjaival. Öt perce egyetlen métert sem haladt előre a dugóban. Már legalább negyven perce vezetett, de még legalább ugyanennyi időre volt szüksége, hogy az étteremhez érjen. Szerencsére időben elindult, ugyanis gyűlölte a pontatlanságot. És este hétkor átszelni a belvárost valódi türelemjáték volt, igazi varázslat lett volna hatvan percen belül teljesítenie. De Budapesten, ha a péntek esti dugókról van szó, nincsenek csodák; nem használ sem a szitkozódás, sem a fohászkodás. Ráadásul Szabolcs nem hitt sem Istenben, sem a csodákban. Maradt a fontos emberi erény: a türelem.
Bekapcsolta a rádiót, hogy elterelje figyelmét, de a hírek csak felidegesítették, ezért inkább a zenét választotta. Lejátszási listája épp Vivaldinál tartott, amit egy ősrégi Metallica szám követett. Hangos zene öntötte el a vadonatúj Audi belső terét. Szabolcs akaratlanul is elmosolyodott arra a gondolatra, hogy húga mennyire utálja eklektikus lejátszási listáit. Panni mindig követte a divatot. A zenében is. Ezzel szemben Szabolcsot legkevésbé sem érdekelte, melyik szám felkapott és melyik nem, egyszerűen azt hallgatta, ami tetszett neki. Különc volt – ezen a téren is.
Egy egész rock válogatás albumot hallgatott végig, mire megérkezett a Budai Várnegyedhez. Behajtott mélygarázsába, ahol a bérelt parkolóhelyén állt meg. Kifelé menet biccentett az őrbódéba üldögélő Imre bácsinak, aki épp csak felnézett szemüvege felett az éppen aktuális keresztrejtvényéből.
Mire kiért az utcára, az eső nemhogy csillapodott volna, hanem rákapcsolt, és zuhogni kezdett. Az áprilisi zápor a járdákat kisebb folyóvá változtatta, bokáig érő víz hömpölygött a macskaköves úton. Szabolcs egy cifra káromkodással adta ki magából véleményét, mert nem volt nála sem kabát, sem esernyő. Reggel még hétágra sütött a nap, amikor elindult otthonról.
Az étterem mindössze egy sarokra volt, de inge és zakója ilyen rövid idő alatt is teljesen átázott. Futva haladt a bejárat felé, lihegve kapkodta a párától elnehezült levegőt. Mielőtt belépett volna a Black Rose– ba, egy pillanatra megállt. Az előtető alól hunyorogva pillantott fel. A súlyos, fekete faajtó felett lévő pompás cégér valahogy fényesebben ragyogott, mint máskor szokott. Büszkén csillogott a zuhogó esőben és Budapest éjszakai fényében fürdőzve. A kovácsoltvasból készült fekete rózsa ezüsttel futatott széle mellett cirádás betűkből kirakott Black Rose felirat díszelgett. Apja szürke tekintetét látta felvillanni a függönyként hulló zivatarban. Mosolygott, de mosolya nem érte el a szeméig és fia szívéig sem.
Szabolcs megrázta a fejét, majd nagy lendülettel belökte az ajtót. Az előtérbe érve nagyjából lesöpörte magáról a vizet, de hamar feladta a hiábavaló küzdelmet, mérgesen és csapzottan lépett be az elegáns helyiségbe.
– Jó estét, Almási úr! – köszöntötte Barbara széles mosollyal.
A férfi csak bólintott, elsietett az éhező szemekkel bámészkodó nő mellet, hogy minél előbb eltűnhessen az irodájában. Ritkán méltatta szóra alkalmazottait, pláne az olyanokat, akiket kiéhezett, aranyásó kurvának tartott, mint az ültető hostess Barbarát is. Sosem bújt ágyba az alkalmazottakkal, tartotta magát a saját szabályaihoz.
Az irodájához tartozó privát mosdóban levette a csuromvizes ruháját, megtörölte a haját és a felsőtestét. Egy tiszta ing ugyan volt a szekrényben, de átázott nadrágjával nem tudott mit kezdeni. Éppen rendbe szedte magát, amikor Miklós, az üzletvezető, és Tibor séf rövid kopogás után benyitottak hozzá.
– Jól megázott, Szabolcs – jegyezte meg Miklós.
– Igen. Úgy zuhog, mintha dézsából öntenék.
– Az áprilisi időjárás szeszélyes – vonta meg vállát a konyhafőnök.
Szabolcs kezet fogott velük, majd az íróasztal előtti székekre mutatott. Mindkét férfi betöltötte már a hatvanat. Míg az üzletvezető magas, kifejezetten vékony testét makulátlan fekete öltöny fedte, addig a köpcös, alacsony séf a nevével hímzett fekete munkaruhát és kötényt viselt. Lassú, kimért mozgásuk elárulta, hogy mindketten hullafáradtak.
Az üzletvezető kinyitott két mappát, épp azt, ami Szabolcs előtt feküdt az asztalon.
– Megkaptam az elmúlt negyedév beszámolóját – szólalt meg Szabolcs. – Folytatódik a negatív tendencia, megint két százalékkal csökkent a bevétel, és további öt százalékkal a foglalások.
– Úgy van – bólintott Mikós.
– Foglalkoznunk kell a problémával, de nem esem kétségbe. A Black Rose még mindig Magyarország egyik legjobb és legfelkapottabb étterme, majd gondosabban figyelek a marketingre és a konkurencia térhódítására.
– Ez kevés – közölte Tibor határozottan.
– Valóban? – Szabolcs szemöldöke érdeklődve kúszott fel a homlokára. Rossz érzés fogta el, és mint ilyenkor mindig, mellkasa előtt keresztbe fonta karját, hogy védje magát a rossz hírektől. – Van valami konkrét javaslatuk?
A férfiak arcán nyugodt mosoly terült szét. Szabolcs nem egészen értette, mit szeretnének tőle.
– Teljes megújulás – bökte ki az üzletvezető.
– Teljes megújulás? Ezt mégis, hogy értik?
– Nézze, Szabolcs! Ismerem magát, amióta megszületett. Az édesapja megálmodta, és létrehozta a Black Rose-t, aminek a konyháját kezdetek óta én vezetem, Miklós pedig húsz éve menedzseli az éttermet. Mindketten kiöregedtünk és kiégtünk. Bár voltak felújítások, a menü pedig félévente változik, ez a hely mégis elavult. Már csak a hírneve és a megszokás miatt járnak ide a vendégek. Nincs benne semmi izgalmas vagy fiatalos.
– Azt mondják újítsuk fel?
– Nem simán egy felújítást javaslunk – folytatta Tibor mondandóját Miklós. – Teljes vérfrissítést tanácsolunk önnek. Mi elmegyünk a megérdemelt pihenéssel töltött nyugdíjas éveinket élni, az étterem pedig kap egy fiatal, ötletekkel és lelkesedéssel teli vezetést, miközben a menü és a hely külseje is teljesen megváltozik.
– Mi? Nem! – csattant fel Szabolcs. – Nem zárkózom el az épület felújítástól, az ételek újragondolásától, de miért kellene ehhez maguktól is megválnom? Hülyeség.
– Mert mi szeretnénk végre letenni a lantot. Az unokáinkkal tölteni az időt, amíg a Black Rose újra a méltó fényében csillog, minden tekintetben átformálódva.
– Tibor, két Michelin csillagot szereztek apámmal, szükségem van a munkájukra. Nem mennek sehova – szűrte fogai között Szabolcs mérgesen.
– Igen, így volt. De most ideje átadni a kötényt a fiatal, feltörekvő generációnak, mint ön is. Én Neelam séfet javasolnám a helyemre – felelte a konyhafőnök mosolyogva. Cseppet sem hatotta meg a tulajdonos dühe, ismerte, mint a rosszpénzt.
– Nem – jelentette ki Szabolcs határozottan. – Neelam tehetséges srác, tökéletes sous séf, de hogy ő vezesse a Black Rose konyháját? Még mit nem.
Elhűlve rázta a fejét, miközben pokolba kívánta az egész rohadt estét.
– Nagyon tehetséges – győzködte Tibor. – Fantasztikus ötletei vannak, biztos vagyok benne, hogy Neelam fejében már rég összeállt egy új menü, ami hatalmas siker lenne. Az ő vezetésével tértünk át a fine dining irányzatra. Zseniálisan ötvözi az európai konyha remekeit az indiai fűszerekkel. Itt az ideje, hogy együtt újabb csillagot nyerjenek az étteremnek.
– Ezt nem hiszem el!
Szabolcs hátradőlt a bőrfotelben, megdörzsölte a szemét, majd felállt. A sarokban álló, diófából készült pulthoz lépett, jeget pakolt három kristálypohárba, majd mindegyikbe töltött két-kétujjnyi Hendrick’s gint.
Időt akart nyerni.
Rendezni kuszán kavargó gondolatait.
Odaadta a férfiaknak az italt, megemelte a poharát, majd a sajátját lehúzta egyszerre. Amíg az alkohol a torkát égetve végigkúszott egészen a gyomráig, visszatartotta a lélegzetét. Ezután mély levegőt vett, és a két legjobb embere felé fordult.
– Akkor, ha jól értem, már döntöttek. Nincs beleszólásom a dologba.
– Ne érezze úgy, hogy ez ön ellen szól, vagy ki szeretnénk bárkivel szúrni – mondta Mikós. – Egyszerűen csak elfáradtunk.
– Hát pedig én nagyon úgy érzem, hogy orbitálisan kicsesznek velem mindketten – mutatott Szabolcs először a séfre, majd Miklósra.
– Tudjuk, hogy mit jelent önnek és a családjának ez az étterem, Szabolcs – jelentette ki Tibor komoly arccal, majd tegezésre váltott. – De ha a Black Rose nem változik meg gyökeresen, hullócsillag lesz Budapest égboltján, és ezt te sem akarod. Pont olyan tehetséges vagy, hanem tehetségesebb, mint az apád. Semmi kétségem afelől, hogy sikerülni fog. Tudod fiam, hogy apád a barátom is volt, nem csak a munkaadóm, ezért egy percig sem akarnék neked vagy a családodnak rosszat.
– Úgy látom, a szavakkal is úgy bánik, mint a fakanállal – morogta Szabolcs.
A kedves szavak ellenére, cseppet sem győzték meg. Határozottan nem tartotta magát olyan jó üzletembernek, amilyen az apja volt.
– Ne féljen a változástól – biztatta Miklós. – Hiszen az a fejlődés elengedhetetlen feltétele.
Szabolcs bólintott.
Nem volt kedve tovább hallgatni az üzletvezető ékesszóló mondásait. Ő igenis utálta a változásokat, gyűlölte, ha valaki keresztebe húzta a terveit. És a Black Rose megújulása, pláne a teljes vezetőségváltás, egyáltalán nem szerepelt sem a rövidtávú, sem a hosszútávú tervei között.
– Addig maradunk, amíg nyugodt szívvel átadunk mindent az utódainknak.
Miklós felállt a székből, és a séf is követte a példáját. Szabolcs csak bólintott egyet, kezet fogott mindkét férfival, majd magába roskadva temetkezett a munkába.
Lassan zárás felé közeledett az idő, amikor Szabolcs kiment a konyhába, hogy valamit ennivalót kérjen a szakácsoktól. Mivel a váltás gondolata halálra rémítette, a múltban dagonyázott egész este, miközben a jövőt ébenfeketének látta.
Kép: a szerző sajátja
