Böske semmi mást nem akart hallani. Hagyta, hogy öleljék, ringassák, hogy a férfi úgy vegye birtokába a testét a szájával, ahogy még soha senki. Bőrén tüzes pecséteket rajzoltak a csókjai. Olyan nedves volt már, hogy halkan nyögdécselve kérte, hogy férfi hatoljon már belé. András felnevetett, és magáévá tette a nőt, aki szájára tapasztott kézzel nyomta el sikoltását. Mindketten hangosan lihegtek a kéjtől.
Ha másért nem, ezért a pillanatért érdemes volt megszületnie, gondolta az asszony. Senki a világon nem adott neki ekkora boldogságot.
Ahogy feküdtek a keskeny ágyon, a férfi még lágyan cirógatta a mellét, majd a fenekét.
– Megbolondítasz, hallod! – suttogta a fülébe.
– Akkor válj el! – mondta Böske váratlanul.
– Te is tudod, hogy nem lehet.
– Ugyan miért nem? Azt mondtad, nem szereted.
– Ez így is van. De már van két gyerekünk, apám megölne, tudod, milyen vallásos. Aztán meg… – Itt elhallgatott.
– Aztán meg mi? Nem lennék jó feleséged? Mondd meg bátran!
András legyintett.
– Nem erről van szó…
– Hanem?
– Jön a gyerek.
– Megint? – Böske megdöbbent. Akkor mi a jó büdös francot keres mellette a férfi? Ennyire ki van éhezve?
– Talán most fiú lesz.
– Hát ezért akartad annyira! Nem is én kellettem, csak valaki, akivel lehetett egy jót…- kiáltotta és felpattant. Felkapta a melltartóját, bugyiját és szélvész gyorsan felöltözött.
– Ne csináld már! Én téged akartalak, nem akárkit! Megkaphatnám a hentes lányát is, meg az özvegy Kátainét is, semmiből se állna. Úgyis a nyakamra jár, de én csak terád vágyom.
– Meg a kövér feleségedre, aki nem véletlenül terhes megint!
– Ne légy igazságtalan! Tudtad, hogy soha nem válok el… Van két gyerekem, ahogy neked, most mit cirkuszolsz?
Az asszonynak ekkor jutott eszébe, hogy Misi bármikor hazaérhet Minkával. Nándika meg otthon maradt egyedül. Aludt, amikor eljött.
Úristen, milyen anya vagyok én, jajdult fel legbelül. A szégyen öntötte el tetőtől talpig.
– Most mennem kell! – kiáltotta.
– Eljössz még? – kérdezte András hangjában csipetnyi gúnnyal. Tudta a választ
– Meglátom – suttogta Böske mintegy önmagának. És valóban nem tudta, mi lesz.
A másfél órát, amit nem töltött otthon, Nándika átaludta. Sőt még bele is húzott, mert nem ébredt fel csak jó félórával később.
– Tejecskét akarok – mondta, ahogy kinyílt a szeme. Böske megölelte és puszit nyomott feje búbjára. Az álmos arcú kisfiú elmosolyodott.
– Milyen gyönyörű fiút szülhettem volna én neki – gondolta keserűen. Szőke és fürtös fejű lett volna, mint az angyalok. Ehelyett az a dagadt nő fogja megajándékozni egy valószínűleg dagadt kölyökkel. Gyűlölte már a gondolatát is. Vajon hogy öleli azt a nőt minden nap? Őt is csókolja mindenhol? Az ő mellét is becézgeti?
A fájdalom hullámokban tört rá, és kis híján összeroppantotta.
– Tejecskét akarok! – közölte újra akaratosan Nándika és ezzel az asszony visszazökkent gondolatai örvényéből a valóságba.
Órák teltek el, de Misi csak nem ért haza. Böske egyre idegesebben leste, vajon a roggyant aszfalton meghallja-e az autó döccenéseit. De semmi sem történt. Már kezdett sötétedni. Legszívesebben sodort volna magának egy cigarettát, de meggondolta magát. Nyugtalanul pakolgatott a konyhaszekrényben, mintha amúgy rendetlenség lett volna benne. Átrendezte a tányérokat, papírt cserélt alattuk. Anyja is ezt csinálta mindig. A papírnak ott kellett lennie, mert úgy volt szokás.
Anyját már hetek óta nem látta. A falu legutolsó utcájában laktak, a házuk a temetőre nézett. De ha nem a temető felé fordult, látni lehetett a kukoricaföldeket és a napraforgókat is. A falu mindig szép volt, és mindig unalmas. Ritkán történt valami nevezetes esemény, ha igen, az is nyáron, mert az volt a lakodalmak ideje.
Böske lány korában nagyon elvágyott onnan. Nézegette a színes magazinokat, amiket a fodrásznál talált, és ronggyá olvasta mind. A dauerolás hosszú művelet volt, ábrándozni bőven maradt ideje. A képeslapokban mindenki szép volt. Valaha egy rakás színészbe szerelmes volt. John Wayne, Tony Curtis, Montgomery Clift a befutók közt voltak. És írt mindegyiknek. Az újságokban néha szerepelt az ügynökség neve, amely foglalkoztatta őket. És milyen diadalmas érzés volt, amikor a postás messziről meglengette neki a képeslapot, amely egyben egy dedikált fénykép volt John Wayne-től. Barátnői kinevették, mert magyarul kért fényképet, de hát egy filmcsillag számára nyilvánvaló volt, hogy mit szeretnének tőle. Magyarul is ugyanolyan volt a kérés, mint amerikaiul. A nők közül a bájos Doris Day méltatta figyelemre. Egy kockás füzetbe ragasztgatta a kincseket, és még asszonykorában is szívesen lapozgatta a sárguló gyűjteményt.
Nem akart a faluban maradni, ahol mindenki ismerte és a részeges Pista lányaként tartotta számon. A falu szája mocskos volt, nem lehetett kimosni. Aki, amibe született, abban is maradt élete végéig. Nem sokan tudtak kiemelkedni, pláne a hozzá hasonlók közül. Böskének még befejezett általános iskolája sem volt. Hatodikban többször megbukott. Nem azért, mert ostoba volt. Otthon nem volt módja tanulni, mert folyton dolgoztatta az anyja. Nem vették meg neki a könyveket, íróeszközöket sem, és emiatt örökös gúny tárgya volt. A jómódú Vargáék, Vasék vagy Pálinkásék megtehették, de még így is sötét maradt a gyerekük. Neki meg hiába lett volna esze és kedve, nem ment semmire. Hiába kérlelte az apját, rimánkodott az anyjának. Mindketten elhajtották. Anyja nemtörődömségből, apja pedig azért, mert a pénz kellett italra. A tanulás amúgy sem lányoknak való, ezt mindenki tudta. Böske is, csak néha elszaladt a fantáziája.
Nyolc is elmúlt, mire meghallotta az autó csikorgó fékhangját. Nándika már a második zsíroskenyeret majszolta.
– Apuka – mondta teli szájjal.
Folytatjuk…
Fotó: Manfredo Mozzarella: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/niederweningen-32050738/
