A férj
Igen, én vagyok a férj lassan húsz éve. Volt szerelem, nincs szerelem, de ki az a hülye, aki ezt nem sejtette előre? Én! Voltak jelek? Persze! Úgy tolakodtak, hogy csak a vak nem látta. Azaz én. A feleségem egykor szép volt, lelkes és kedves. Ma már nem szép, húsz év nem múlik el nyomtalanul, és ő nem az, aki előnyére öregszik. Zsémbes, unott és már ritkán kedves. Olyan, mintha minden pillanatban lenne valami baja. Ha a szél nem keletről fúj, azt is megemlíti. Pokolian nehéz csendben tűrni, hogy utálatos. Még a saját gyerekeinkkel is az, beszólogat a lányunknak, helyre teszi a fiunkat. Összeveszik a szomszéddal, a barátaival, a munkahelyén se kedvelik tudtommal.
Én meg olyan vagyok, amilyen. Járom az utam, beszélgetek az emberekkel, hiszen ez a dolgom egy fodrászatban. Nem vagyok se szép, se csúnya, kedves azonban igen. Muszáj is a munkámból kifolyólag. Látom, hogy sokan vagyunk sokfélék, ez nem is zavarna, ha nem nekem kellene együtt élnem azzal a nővel, aki a nejem. Már rég nem látok benne semmit. Nincs bennem vágy, szinte alig szólok hozzá, havonta egyszer ráveszem magam a szexre, de előtte készülnöm kell rá fejben, máshogy nem megy. Azt kérdezte egyszer egyik haverom, akkor miért csinálom? Megmondom: a nyugalomért. Így még szemrehányást se tehet nekem. Ugyan ki akar havi egy alkalomnál többet két évtized után? Az, aki nem a saját házastársával csinálja.
Ötvennégy vagyok, válni akarok. A házon nincs hitel, a gyerekek nagyok, gondoltam, jobb őszintén megmondani, de tévedtem. Úgy nézett rám, mint aki úgy hiszi, megbolondultam. Kérdezte, miért? Mit gondolok én, talán majd kapkodnak értem a plakátlányok? Nem ilyenekre vágynak azok, hiszen se pénzem, se karrierem. Fodrász? És? Majd megcsinálod a hajukat minden nap, ez kell, szúrt belém. Kérdései szíven ütöttek. Nézz a tükörbe, folytatta. Kopaszodsz, a fogaid sárgulnak és cseppet sem hasznos úszógumit tartasz a derekadon. Ezt mivel akarod ellensúlyozni? A ház felével meg a kereseteddel? Tény, hogy jókor határoztad el magad, tette hozzá, hiszen a gyerekek már nem laknak itthon, az egyik házas, unoka nincs, minek lenne, annak még nem jött el az ideje. A bankszámlánkon nincs megtakarítás, szóval elindulhatok egy új úton, de jusson eszembe, hogy a kocsi fele is az övé. Csak hallgattam, mint hal a szatyorban.
Most mondjam azt, hogy igaza van? Ha nem is szép, de legalább bölcs! Egyet viszont nem értek: ha annyira olyan vagyok, amilyennek lefestett, akkor miért nem akar válni? Mert nem akar. Szerinte marhaság. Értelmetlen és céltalan. Fogadjam el, hogy nekem ő jutott, és higgadjak le, mert új kocsi nem lesz, motorra nem telik, és a hajam se nő ki, ha egyedülálló leszek. A főztjét meg szeretem, valljam be. Ha mégis máshogy döntök, szóljak, mert akkor ezután megtanít mosogatni, vasalni és a szennyest összegyűjteni a szoba sarkából.
Pislogtam. Ez a nő azt hiszi, zsarolhat? Nem arra van szükségem, hogy háztartási robotot működtessek a hétköznapokban. Hogy mire, magam sem tudom. Csevegni? Ugyan. Egész nap be nem áll a szám. Focimeccset nézni? Arra ott vannak a haverok, de már mind unják a vacak játékot. Szex? Lassan elfelejtem, mi az. Abban tökéletesen igaza van, hogy nem kapok holnap egy bombázót, mert azoknak több pénz kell, mint amennyi nekem van.
Nem szeretem a feleségem, de mást sem. Nem tudok mit kezdeni az életemmel, de egy új se kecsegtet. Még nem látom az út végét, egészséges vagyok és vidám, kivéve otthon. Ott csak gubbasztok a kanapén, és az jár az eszemben, vajon mások mitől boldogok ötven felett. Járjak el kondizni? Gyűjtsek motorra(nem ez a menő?), és növesszem meg hat szál hajam? Sose szerettem a száguldást, a hajam meg mindegy mekkora, úgyis kihullik előbb-utóbb.
A ház csendes, a szomszéd füvet nyír pedig este nyolc van, a kutyák ugatnak, mintha veszett rókát látnának, és engem nem akar elhagyni a feleségem. Mit tegyek? Csaljam meg, hogy érezze, tényleg jobb lenne nekem mással? Lehet, hogy már nem szeretem, de bántani se akarom. Felesleges, meg valóban jól főz. Tegyem félre a borravalót és gyűjtögessek? Mire? Utazni se szerettem sokat, legfeljebb Gyulára anyámékhoz, de már ők se élnek, a város is megváltozott. Minden megváltozott. Én is. A feleségem is.
Múlt héten világosbarna lett a haja, ami fiatalítja. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy pár évet le tudjon tagadni. Ja, most nem ötvennek látszik, hanem negyvennyolcnak. Számít? Mellesleg nem én festem a haját, máshoz jár. Azt mondja, direkt, de engem bánt. Szakmailag megalázónak tartom. De legalább nem velem veszekszik, ha nem sikerül a frizurája. Van ebben némi öröm is.
A kérdésem azonban megmaradt: mi legyen az életemmel, ha elégedetlen vagyok? Ilyenkor érdekes módon egy havernak sincs jó válasza. Rángatja a vállát mindegyik, majd közli, rendel még egy kört, csak ne lelkizzünk!
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
