„Nem szoktam túl sokszor bejegyzést készíteni. De ezt most ki kell írnom, mert valami nagyon nincs rendben…
Évek óta fotózom a 14–15 éves gyerekeket tablófotózás alkalmával. Látom a lányokat, ahogy megérkeznek – szépen kisminkelve, frizurával, gondosan összeállított megjelenéssel. Belépnek a terembe, és én már abban a pillanatban észreveszem bennük azt a szépséget, amit ők sajnos nem. Lefényképezem őket, megmutatom a képet – és a legtöbb esetben ezt hallom vissza: „Ez borzasztó.” Kérdezem, mi nem tetszik rajta – legtöbbször csak annyi a válasz: „Az egész.”
Nem is magukat látják a képen. Nem azt a torzított, filterezett valakit, akit a saját telefonjuk elülső kamerája mutat. Egy valódi fényképezőgép objektíve ugyanis nem kegyes. Nem simít, nem nyújt, nem kerekít – csak visszaadja azt, ami van. És ez ma már sokszor ijesztő. A gyerekek nem ismernek magukra, mert nem szokták látni a saját arcukat úgy, ahogyan az a valóságban kinéz. És közben természetesen én is retusálok. Leszedem a pattanásokat, bőrhibákat, amitől ők feszengenének. De egyre gyakrabban találkozom olyan kérésekkel, hogy „tükrözd meg, mert a másik oldalam szebb”, „simítsd ki a hajam, mert az egyik tincs eláll”, vagy „tedd vékonyabbra az arcomat, mert nem szokott ilyen lenni a szelfiken”. És ezek nem hóbortok. Ezek jelei annak, hogy valami végleg elcsúszott a valóság és az önkép között.
És akkor még rajtuk van a smink, a műszempilla, a „gondosan felépített énkép”. Mi történne, ha ezek nélkül kellene tükörbe nézniük?
Végtelenül dühít, amit a digitális világ művel ezekkel a gyerekekkel. Hamis ideálokat kergetnek, elérhetetlen képekkel hasonlítják össze magukat, amiknek még a modellek sem felelnek meg. Olyan képek formálják az önképüket, amelyeknek köze sincs az emberi valósághoz. És ezzel együtt egyre messzebb kerülnek a természetességtől, az önelfogadástól – önmaguktól.
Talán ideje lenne újra megtanítani őket arra, hogyan nézzenek magukra szeretettel. Hogy mit jelent a természetes szépség, és hogy az érték nem a filterek mögött, hanem bennük rejlik – a szemükben, a mosolyukban, a személyiségükben.
A fotózás nem csak technika. Felelősség is. Mert abban a pillanatban, amikor egy gyerek először megpillantja a róla készült képet, az önképe formálódik. Képalkotás – szó szerint.
Talán itt lenne az ideje többet beszélni erről. Nyilván egy tablófotózás alkalmával, az idő kevéssége miatt sanszos, hogy nem életük legjobb portréja készül el. De ettől függetlenül a probléma jelen van és létezik. Nem az a cél, hogy tökéletesek legyenek a képeken. Hanem az, hogy elfogadják, megszeressék és felismerjék magukat rajtuk.”
(Cseh Klára fotós)
Ma valóban már képeket alkotunk mindenről, csak a valóságot tagadjuk. Képzeljük csak el, mekkora nyomás nehezedik a felnövekvő nemzedékre, amely azt tapasztalja lépten-nyomon, hogy alig számít valami a külsőn kívül. Szép lányok és fiúk mindig is voltak, csodáltuk őket, vagy épp irigyeltük, de nem akartunk belehalni abba a tudatba, hogy mi nem érhetjük el a szintjüket.
Mondhatnánk, hogy ezt is szükséges lenne elfogadtatni és megtanítani a mai generáció tagjainak, de ebben más generációk se járnak élen. Annyira nem tudjuk elfogadni magunkat, hogy az döbbenetes. Érdemes kutakodni a közösségi oldalakon, amely tele van napszemüveges nők képeivel, akik próbálnak előnyösen pózolni, azaz hasat be, mellet ki. Arra törekednek, hogy még véletlenül se látszódjanak annyi évesnek, ahányak. Persze sokan közlik, hogy szeretik a korukat, élvezik az öregedést, de azért a médiaszereplésük nem ezt mutatja, hiszen végtelenül sok a retusált, kivasalt kép, egyesekre nem is ismerünk rá, annyira ránctalanok lettek egy-egy alkalmazással.
Hogyan taníthatnánk valamit gyerekeinknek, amelyben mi is ennyire rosszak vagyunk?! Az vagy, aki vagy, mondjuk, de szenvedünk. Ma mindenki JLo akar lenni, netán a Kardashian-lányok egyike, már ami a hátsót és melleket illeti. Vajon ma már nem lehet lapos a fenekünk, csak olyan, amelyen elfér egy talpaspohár-készlet? Miért kell folyamatosan megtagadni önmagunkat, hogy elfogadhatók legyünk? Miért nem lehet ma szépen, de valóban szépen öregedni, és hagyni, hogy a természet tegye a dolgát?
Elveszítettünk a világból mindent, ami fontos volt. A jóságot, a becsületet, az odaadást felváltja egy műmell, műszempilla vagy botoxolt arc és irreálisan gömbölyű popsi. Testünk egy burok. Legyen szép, formás vagy csúnya, alaktalan, de ha érvényesülni akarunk, akkor mást hazudunk, mint akik vagyunk. Jól van ez így? Ha rázzuk a fejünket, akkor miért állunk be a sorba? Mondhatunk nemet is, ehelyett a FaceApp alkalmazással kici kínai lánnyá varázsoljuk a fejünket, nehogy megdöbbenjen a környezetünk azon, hogy merünk öregedni és ráncaink is vannak.
Mit várunk ezek után a fiatal lányoktól, akiknek nem mutatunk példát? Ők csak a külső tükröt érzik, és számukra nincs fontosabb annál, hogy mit mond a kortársuk. Ezt nehéz megérteni és elfogadni. Éppen ezért történnek manapság nagy tragédiák, ha valaki leszólja a másikat, ha csúnya megjegyzésekkel illeti. Belül minden lány egyre riadtabb, elkeseredettebb, csak azok maradnak büszkék és önérzetesek, akiket folyamatosan dicsérnek, ajnároznak.
Mit lehetne mondani egy 14-15 éves kamasznak? Hogy jól vagy, ahogy vagy? Nem hinne nekünk, mert az ő tükre torz, de azért, mert a társadalom és a média torzzá teszi. Nagy bajban van ez a nemzedék, mert értékei között nem szerepel előkelő helyen a belső, a tudás vagy a szív. Minden bántás nélkül, de rettenetesen nehéz lehet nekik, hogy a külvilág ítéletétől függnek minden egyes pillanatban. Talán az öregedésnek az lehet az egyik haszna, hogy megtanuljuk, nem fontos, mit mond a másik…
Ha ez így van, akkor vajon miért nem vagyunk magabiztosabbak és dobjuk el a fél arcunkat kitakaró napszemüvegeket?
Kép forrása: Pinterest
