Adéle már lent járt a faluban, a régi kőházak között sietett, amikor meghallotta, hogy valaki követi. Bár az autó halk volt, mégis erőszakosnak tűnt. Hirtelen elé vágott, és lefékezett.
– Adéle, tényleg komolyan gondoltam, hogy megihatnánk valamit! – pattant ki a kocsiból Julien. – Sajnálom, ha előbb gonoszkodtam veled, rossz éjszakám volt.
A lány elfintorodott. Rossz éjszakája? Ej, de jó az ilyeneknek! Ha pocsékul aludtak, jogot formálnak arra, hogy megalázzanak másokat?
– Nem, köszönöm. Kihagynám ezt a csodás lehetőséget – felelte kimérten, de nem kerülte el a figyelmét, hogy a fiú arca egészen megváltozott a nem hallatán. Mintha szomorúság ült volna ki rá. Ez azonban lehetetlennek tűnt.
– Megértelek, de nem adnál nekem egy igazi esélyt? Hátha kiderülne, hogy nem vagyok olyan, mint a hírem.
– Attól tartok, pontosan olyan vagy, és tapasztaltam is. Így állj félre, és hagyj elmenni.
– Ugye, észrevetted, hogy tegezel?
Adéle elpirult. Hevességében nem gondolkodott. Legszívesebben felképelte volna ezt a pökhendi majmot, de nem tehette.
– Nem számít. Munkát kell keresnem, mert apád felültetett, nekem meg szükségem van a pénzre.
Julien tekintetében aggodalom ült. Úgy nézett rá, mint minden más földi halandó, akiben van együttérzés.
– Nagyon sajnálom. És ha szólok az érdekedben? Anyám nem szörnyeteg, csak egy csalódott nő, aki boldogtalan. Mi lenne, ha elmondanám neki, hogy te vagy a legjobb arra az állásra?
– Azt se tudod, milyen vagyok, azt meg főleg nem, hogy mihez értek. Köszönöm, de nincs szükségem a támogatásodra. Van B tervem.
– Az A tervek mindig jobbak, mint a B-k, nem gondolod?
– Az A terveket sokan megváltoztatják… Most mennem kell. Minden jót!
– Neked is, Adéle. – Azzal visszaszállt a kocsijába és nagy gázt adva elstartolt.
Hát ez ennyi, mondta magának Adéle, de nem bánta. Valóban nem ismerte a fiút, csak a külsejébe volt szerelmes. Mit is kezdene egy ilyen elkényeztetett ficsúrral, akinek mindennapos illatfelhőben telik az élete, náluk pedig ételszag terjeng az egész házban, sőt mit több, az egész utcában? Inkább befordult a következő sarkon és hamar megpillantotta a kis panziót, ami recepcióst keresett.
Jane Turner bár idős asszony volt, azonnal észrevette, hogy a jelentkező rosszkedvű, de nem avatkozott senki életébe. Különben is ismerte Adéle szüleit, úgy sejtette, miattuk. De semmi köze nem volt a lány életéhez, de mosolya, kedvessége azonnal megfogta.
– Mikor tudnál kezdeni, kedveském? – kérdezte. – Lassan beindul a szezon, már most foglalt minden szobánk egy hónappal előre.
– Ha nem bánná, akkor holnap? Mrs. Turner, megkérdezhetem, hogy miért nem kéri el a papírjaimat és miért hiszi, hogy alkalmas vagyok?
– Okos vagy és kedves! Ennél több nem kell ehhez a munkához. El is felejtettem, a fizetségről nem is ejtettünk szót. Van róla elképzelésed?
Adéle elmosolyodott a dicséret hallatán, és kimondta azt az összeget, amelyet csak remélni mert.
– Rendben van. Nekem ez megfelel. Ha olykor éjjel is be tudsz jönni, még plusz összeget is fizetek. Így megfelel?
– Mrs. Turner, el se tudja képzelni, mennyire boldog vagyok! Holnap nyolcra itt leszek!
– Rendben, kislányom! Én is örülök, és akkor mindent megbeszélünk. A szerződésed is megkötjük. Ne késs el!
– Eszemben sincs! – kiáltotta Adéle és olyan boldogan libbent ki az utcára, mintha megnyerte volna a lottót. Öröme addig tartott, amíg az utca végén meg nem pillantotta a már ismert kocsit. Julien szemmel láthatóan őt várta.
– Te most zaklatsz engem? – támadt rá.
– Dehogy! Csak hoztam neked egy kávét, ha már nem akarsz beülni sehová. Ott egy pad, ott hajlandó vagy meginni, ha melléd ülök?
– Te aztán nem adod fel.
– Nem szokásom. De ne vedd ezt zaklatásnak, csak érdekel az életed.
Adéle felkacagott. Elvette a feléje nyújtott papírpoharat, és megrázta a fejét.
– Téged nem érdekel senki, úgy gondolom. Valamiért kitaláltad, hogy jó fej leszel velem, de felesleges hazudnod.
– Akkor leülünk? – Julien kinyitotta kocsi ajtaját, és illatfelhőt hagyva maga után a lány mellé lépett.
– Üljünk. Van egy kis időm, mielőtt munkába megyek.
A fiúra pillantott, és a nap folyamán másodszor kellett megállapítania, hogy egészen más, mint a kastélyban. Ez azonban nem tévesztette meg, hiszen átélte, milyen is tud lenni, ha a saját közegében van. Nem értette, mit akarhat tőle, de kíváncsisága egyre nagyobb lett. Lépett egyet, majd a következő fényesre koptatott kövön megcsúszott, és a kávét tartalmát Julien méregdrága cipőjére löttyintette.
– Hoppá! – mondta ijedten, mire a srác hangosan felnevetett.
– Esküszöm, pontosan olyan vagy, mintha egy giccses-romantikus filmből léptél volna ki! – Arcán nyoma sem volt gúnynak, inkább mulattatta, hogy finom bőrből készült fehér mokasszinja csendben kávébarnává változik.
– Bocsánat, nem vagyok ennyire ügyetlen…
– Nem baj, túlélem, csak üljünk le, mielőtt a maradékot a nadrágomra öntöd. Azt nem viselném ilyen jól.
Adéle elmosolyodott. Milyen aranyos, gondolta, de aztán eszébe jutott, hogy a kölyökkutyák azok, a gazdag pasasok sosem cukik. Arrogánsak és önteltek, ahogy a mellette lépkedő is, aki kíváncsian követi cipője színeváltozását.
Folytatjuk…
