Szeretem Gergelyt, és tudom, hogy ő is engem. Mégis külön vagyunk egy hónapja. Nagyon fáj. De a makacsságom erősebb, nem engedek. Azt se hagyom, hogy közelítsen. Üzeneteire nem válaszolok, ha hív, nem veszem fel. A szívem mélyén tudom, hogy végtelenül ostoba és gyerekes, amit csinálok, de nem tudok mást tenni. Szeretném, ha mindenki lehiggadna, és ha a családom képes lnne elfogadni őt, akkor én is képes leszek elfelejteni a támadásukat.
Nem bánnám, ha Dalma is hasonlóképpen gondolkodna, mert nem bírom a haragot. Nem kell szeretnie, de áskálódnia se ellenem. Hiányzik a bizsergető érzés, ami mostanában az életem része volt. Hittem és hiszek is a második esélyben, így, ha már nem bírom tovább, felkeresem majd Gergelyt. Napok telnek el céltalanul, míg azt veszem észre, hogy nem jön több üzenet. Nem hív már, talán elfelejtett. Kezdek begolyózni. Ülök otthon este és várok, pedig csak fel kellene emelnem a fenekem és odamenni. Elegem lesz.
A harminckettedik napon veszem a telóm, és írok. Beleegyezem a találkozóba. Abban reménykedem, hogy azonnal itt terem nálam, vagy épp a ház előtt vár egy csokor virággal, majd összeborulunk és szövetkezni kezdünk a gyerekeink ellen. Ehelyett a nagy semmi. Órák telnek el, és marad a csend. Biztosan nagyon mérges rám, mert rideg voltam. Nem baj, ki tudom engesztelni, döntöm el. Felöltözöm extra csinosan, kifestem a szemem erősebben a megszokottnál, majd lesétálok a közeli csinos boltba. Veszek egy drága pezsgőt és becsomagoltatom. Azután fogok egy taxit, hogy kedvemre ihassak később, és a lakásához vitetem magam. Istenem, olyan hevesen dobog a szívem, mint egy szerelmes kamasznak, és érzem, hogy egyre pirosabb az arcom. Pokolian izgatott vagyok, ahogy elindulok felfelé a lépcsőn. Kicsit kifulladok, de nem bánom. Megállok az ajtaja előtt és finoman bekopogok. Senki nem nyit ajtót, és elátkozom magam, hogy csak így ide estem. Még egyszer kopogok, de akkor már sokkal erőteljesebben. A csengőt is nyomom, még nincs késő, nyolc lehet. Nincs itthon, fintorodom el. Hogy is lenne? A pezsgőt az ajtó elé teszem, és amikor angolosan távoznék, kilép a szomszéd lakásból egy férfi. Nem ismerem, sose találkoztam vele.
– Gergelyt keresi? – néz rá, mint egy bolondra.
– Igen! – mondom zavartan, mert nem értem, mi a csudáért bámul olyan különösen.
– Nincs otthon! – közli. Kösz, rájöttem magamtól is, nagy segítség vagy, mormogom legbelül, de kifelé kedves maradok.
– Sajnos nincs. Meg akartam lepni! – hadarom, és elpirulok. Öreg vagyok én már az ilyen játékokhoz.
– Maga nem tudja? – néz rám csodálkozva. A szívem a torkomba ugrik. Ha most azt meri mondani, hogy elköltözött és új nője van, vagy bármi, akkor levetem magam a hatodikról.
– Mit?
– Tegnap kórházba került. Úgy hallottam, infarktusa volt…- Felsikoltok. A lábam remegni kezd.
– Istenem, melyikbe? – kérdem elfúló hangon.
Megmondja. Hogy erre válaszolok-e, nem tudom, de már kint is vagyok az utcán. Reszketek, és olyan dühös vagyok, hogy majd felrobbanok. Dalma elhallgatta, a kígyó, a szörnyeteg, az önző. Ha kezem közé kapom, megfojtom. Taxi persze sehol, ezért futva indulok el, hátha útközben meglátok egyet, de mintha elfogytak volna. A
semmiből váratlanul a nagyobb fiamat pillantom meg, aki épp egy étterem előtt parkol le. Odarohanok, elmondom, mi történt, mire elsápad, és már száll is vissza. Hívom Gergelyt, de nem veszi fel. Hívnám Dalmát is, ha tudnám a számát. Így azonban az idegességtől hányinger kerülget. A fiam hümmög, és annyit mond, bocsánat, sajnálom anya, hogy ennyire szemetek voltunk veled. Bólogatok, de egy hang se jön ki a számon. Ott akarok lenni. Mellette akarok lenni, fogni akarom a kezét, szeretni akarom Gergelyt, utána majd leszidok mindenkit, vagy megmondom nekik, hogy törődjenek a saját életükkel. Még le se parkol rendesen, amikor kiugrom és rohanok be a magánklinikára, ahol biztosan jó helyen van a férfi, akit szeretek.
A recepción nem akadékoskodnak, de lelkemre kötik, hogy nem maradhatok bent tizenöt percnél tovább. Nem szívinfarktusa volt. Sztrókot kapott, nincs túl jól.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
