A kislány nézte a kenyeret, amit máskor két pillanat alatt befalt volna, de most undorodott tőle. Egy darabkát lecsippentett belőle, és a szájába gyömöszölte. Rizskása fogai között azonnal pépesre őrlődött az amúgy is vizes kenyérdarab. Nem esett jól neki. Még egy falattal megpróbálkozott, aztán letette az asztal szélére, amelyen anyja tésztát gyúrt a leveshez. Cérnametéltet csinált, amitől a húsleves még finomabb. Aztán megtántorodott és összeesett.
Úgy zuhant a földre, olyan lágyan, mintha csak eljátszotta volna az esést. Böske megmerevedett. Lecsapta kezéből a tésztát a nyújtódeszkára, és a kislányhoz ugrott. Minka arca halottsápadt volt és nagyon gyengén lélegzett.
– Misi! Misi, gyere be, valami nagy baj van! – kiáltotta rémülten. Nem jött válasz.
Felemelte az ernyedt testet és a sezlonra rakta. Feltűnt neki, hogy mennyire könnyű. Felszakította a konyhaajtót és kiordított.
Az ura a disznólaknál trágyázott. Eldobta a vasvillát és rohant.
– Mi van? – kérdezte ijedten. – Nándika? Minka?
– A lány… Elájult.
Misi gumicsizmában vágtatott be a konyhába. Minkára nézett, aki úgy feküdt a barna, kopott kárpitozású ágyon, mint akiből lassan távozni készül az élet.
– Hozz vizet azonnal! – ordította.
Egy kis paskolgatás után a kislány végre kinyitotta a szemét. Megijedt, amikor meglátta, hogy apja és az anyja ott térdel mellette.
– Igyál egy kicsit! – mondta az apja gyengéden.
Minka engedelmesen ivott. Jól esett neki a kedves szó.
– Jobb már? – kérdezte Böske riadtan. – Fáj valamid?
– A lábam…
– Hol?
– A térdem… Ahol megszúrtam…
Apja óvatosan felhúzta pizsamája szárát, és elképedve látta, hogy a kislány térde hatalmasra duzzadt.
– Elestem és egy ág megszúrt…- suttogta Minka.
– Miért nem mondtad eddig? Miért nem mondta ezt valaki nekem? – ordította Misi.
Választ nem kapott.
– Szaladj el Bartáékhoz. – kiáltott a nejére. – Mondd meg, hogy át kell vinnünk a gyereket Moravicára. Ott az a híres gyerekorvos. Nem jut eszembe a neve. Látnia kell.
– De hát vasárnap van! – ellenkezett Böske.
– Nem érdekel! Mondd nekik, hogy megfizetem rendesen!
– De hát az orvos…
– Ha kell, rászakajtom a házat is, ha nem fogad. Indulj!
Minka szíve a torkában dobogott. Soha nem hallotta még így beszélni az apját. Soha ekkora aggodalom nem szűrődött ki a szavaiból. Érezte, hogy nagy a baj.
– Igyál még egy kis vizet! – mondta neki az apja.
Minka sírni kezdett. Rázta a zokogás. Böske fogta a kendőjét, bekötötte a fejét, és már rohant is a biciklijéhez. Bartáék messze laktak, épp a falu másik végén. A keze még lisztes volt a tésztától.
– Ne bőgj, nem lesz baj! – vigasztalta az apja, de nem ölelte át.
Nem volt szokás náluk a testileg kimutatni a szeretetet. Sután végigsimított a lánya haján, és hallgatott. Ránézett a faliórára, és úgy érezte, szétrobban a feje a feszültségtől. Minka fehér arca, ernyedt teste, feldagadt térde nem kis problémáról tanúskodott. A harag is feszítette, mert nem tudta felfogni, neki miért nem szólt senki az esetről?
Böske nem jól törődött vele, az már biztos, a kislány meg olyan volt, mint egy szerencsétlen fészekből kiesett madár. El se tudta mondani, mi a baja. Közben Nándika felébredt. Álmosan dörzsölte a szemét az ajtóban.
– Anyukát akarom! – közölte.
– Maradj veszteg! Majd jön! – szólt rá keményen Misi.
Erre a kisfiú is pityeregni kezdett.
– A jó isten áldjon meg téged is, minek bőgsz?
Nándika apjához rohant és a lábába kapaszkodott.
– Anyukát akarom! – mondta megint.
– Itt van egy kis cukros kenyér! Egyél! Anyuka mindjárt jön! Ne picsogj!
Nándika az ennivaló szó hallatán abbahagyta a sírást. Elvette az asztal szélén szottyosra ázott kenyér maradékát, és a szájába tömött nagy falattól azonnal köhögni kezdett.
– Meg ne fulladj itt nekem, te mohó! – szólt rá haragosan az apja.
Minka bágyadtan nézte a konyha plafonját. Nem tudta, mi lesz most vele, de orvoshoz nem akart menni. Azok mindig durvák a gyerekekkel, tűvel megszúrják, amiről azt hazudják, hogy nem fog fájni. Pedig mindig fájt neki, csak nem mutathatta.
Folytatjuk…
