Beült, elhelyezkedett és kinézett a poros üvegen. Odakinn még mindig harminc fok felett volt, meg is izzadt azonnal.
Letekerte az üveget, és fáradtan hallgatta Bartát, aki elmesélt neki mindent, ami a faluban történt. Ilyen pletykás embert nem hordott hátán a Föld, gondolta idegesen és legszívesebben belefojtotta volna a szót.
Felvillant előtte Böske arca, aki nem sírt, hogy otthon kell maradnia. Nándikáról nem is kérdezte, biztosan aludt a belső szobában, ahol mindig hűvös volt, mert sose húzták fel a redőnyöket. Az a kisfiú maga volt a rosszaság. Olyan volt, mint a fing a gatyában, mondta rá egyszer a bátyja. Kis húsos gyerek, a kerek képével…Misi elmosolyodott.
Mennyire más egy fiú, mint egy lány. A lányok kényesek, visítoznak, és nem tudni, mire számíthat tőlük az ember. Ez a kis Minka se egyszerű…
– Ne mosolyogjál, te is voltál fiatal! – dörrent rá Barta hangosan, de azt sem tudta, miről van szó.
– Régen. Nagyon régen – felelte sietve. Nem akarta megbántani, mert legközelebb még pénzért se viszi el, ha magára haragítja. Faluhelyen így van ez. A haragot őrzik, táplálják, és nem hagyják kihunyni.
– Most mondd meg! Gondoltad volna, hogy ez a Piri ilyesmire képes? Tíz év házasság után?
– Nem ismerjük az embereket…- felelte Misi, és magában igyekezett gyorsan összerakni, miről is beszél a mellette ülő.
– Csendes tóban lakik a béka! – vigyorodott el Barta. – Habár én sejtettem, mert túlságosan élénk menyecske ez a Piros. De hogy ablakon szökjön ki hajnalok hajnalán, azt nem gondoltam volna. Meg hogy fiatalabbal…
– Kinek a fiával?
– Miska, te nem figyelsz? Most mondtam, hogy a Julisé, akik a malom mellett laktak. Aztán elköltöztek a Fő utcára.
– A Tito marsallra?
– Oda hát! A kocsma mellé. Olyan púpos ura volt, elment hamar.
– Ja, a Karcsi! De hát az még harminc sincs. Nem úgy volt, hogy a pék Karcsi lányának udvarol?
– Úgy volt az, de aztán kiderült, hogy a Piros többet tud. Biztosan jobban lehetett döngetni.
Misi nem szerette ezeket hallgatni, ennél szemérmesebb volt, de nem szólhatott rá Bartára, aki szemmel láthatóan élvezte, hogy újat mondhat neki.
– Biztosan – felelte és fellélegzett, amikor meglátta a Subotica táblát.
Mindjárt odaérnek, és neki ne csak a lányával kell találkoznia, hanem az orvost is meg akarja keresni. A tegnapit.
A parkoló szinte tele volt. Egy rakás Fityó, Zastava 101-es mellett sorakozott néhány bogárhátú is, meg egy Renault 4-es. Ez utóbbi sose tetszett neki, de a Zastava modelljei között szívesen válogatott volna. A Zastavát, ahol régen dolgozott közel két évig, még a húszas évei elején, fegyvergyárnak tervezték 1853-ban. Az 1930-as évek elejére a vállalat autógyártással bővült, és Ford által tervezett teherautókat szállított a Jugoszláv Királyi Hadsereg számára. A járműgyártás 1941-ig folytatódott, amikor is a II. világháború elérte Jugoszláviát. A háborút követően a Zastava a Willys-Overland licence alapján Jeepeket gyárthatott egészen addig, amíg a gyártást az 1950-es évek elején leállították.
Aztán valahogy sose jött össze a pénz egy autóra.
Amikor csikorogva lefékezett Barta, Misi kiszállt, hátra se nézett, nem akarta megkérdezni, bejön-e vele, minek jönne. Úgyis siettetné csak.
A liftben sokan voltak, lassan ért fel a nyolcadikra. Eszébe jutott, hogy meg se kérdezte, hányas szobába tették Minkát, ezért a folyosón megszólított egy nővérkét, aki lepedőkkel a kezében sietett nagyon, és meg se akart állni.
– Ne znam, ne razumem! – mondta, pedig nyilvánvaló volt, hogy érti, amit kérdez Misi, csak nem akart válaszolni.
Valami csoda folytán megjelent az orvos, aki tegnap felvette őket.
– Doktor úr! – szólította meg óvatosan. – Tegnap… Ha emlékszik rá… Behoztuk a lányom és maga vette fel.
– Jó napot! Igen, az a bőgőmasina… Már tudom. Tudja, én még gyereket sírni ennyit nem láttam.
Ezt úgy mondta, mintha Minka valami rettenetes dolgot követett volna el.
– Ne haragudjon. Még sose volt kórházban. Talán azért.
Az orvos végignézett a vidéki parasztemberen, aki fehér inget húzott, és alázatos arcot vágott. Megszokta, hogy így néznek rá, élet-halál ura volt, járt neki ez a nézés. Egy pillanatra megenyhült, de csak annyira, hogy ne tűnjön leereszkedőnek.
– Maguk aztán nem kapkodták el – mondta emelt hangon. – Ez a gyerek majdnem meghalt. Lehet, hogy sokat sír, de erős, mint a bivaly.
– Akkor hazavihetem?
– Nem. Meg kell műteni, de egyelőre nem lehet altatni. Ha elaltatnánk, nem ébredne fel.
– Akkor most mi lesz?
– Megvárjuk, amíg erősebb lesz, addig is leszívtuk a genny egy részét a térdéből. Jó lenne, ha minden nap lenne nála valaki, mert még kicsi.
Misi felsóhajtott. Minden nap?
– Mi messze lakunk. Minden másnap esetleg. Nem könnyű nekünk a faluból ideutazni.
Az orvos elfintorodott.
– Magukra bízom, de tudjanak róla, hogy a lányuk testileg gyenge. Már az is csoda, hogy eddig bírta. Maguk tényleg nem vették észre, hogy mennyire nincs jól?
Misi nem szólt semmit. Nem, egyikük sem. Böske nem szólt neki, ő meg mikor látta volna a gyerekeket? Este későn, amikor hazaesett, azt sem tudta, fiú-e vagy lány. Evett, megivott egy sört, megmosakodott és zuhant az ágyba. Nem az ő dolga volt, hogy törődjön a ház körüli dolgokkal. Mi a francért van az anyjuk, ha még erre se képes? Elfutotta a méreg, főleg, mert kiérezte az orvos hangjából a megvetést.
– Na, jóember, menjen a kislányhoz, mert már nagyon várja. Majd még beszélünk.
– Köszönöm doktor úr a kedvességét! Hadd háláljam meg! – Misi a zsebébe nyúlt és egy kék, kopottas borítékot vett elő.
– Erre semmi szükség! – felelte az orvos, de azért elvette, és köpenye zsebébe süllyesztette. Misi tudta, hogy jó helyre került. Ha nem adott volna, Minkával nem törődött volna itt senki. Viszont a nővérekről megfeledkezett. Az asszony se gondolt rá, bassza meg, hogy az sose gondol semmire.
– A nyolcas szoba lesz a folyosó végén – tette hozzá és komótosan elsétált. Misi nagy levegőt vett. Megizzadt a keze, a szatyor is vágta, de mennie kellett. Nem volt kedve a jelenthez, zavarta a kislány sírása is. Őt arra tanították, hogy az érzelmek nem tartoznak senkire. Pláne a sírás, ami a gyengék jele. Próbálta Minkát is leszoktatni, de a kislány érzékeny volt. Na, majd az élet, vigasztalta magát.
A kórház folyosóján egy asszony álldogált és zokogott. Már ez is megrettentette. Óvatosan bekukucskált a félig nyitott ajtón, és balra azonnal meglátta a lányát. Törökülésben ült az ágyon és rajzolt. Nem messze tőle egy barna, kontyos nő egy apró asztal mellett, körülötte nyüzsögtek páran.
– Dobar dan! – mondta.
– Jó napot! – fordult vissza a nő mosolyogva. Milyen furcsa, hogy magyarul köszön, gondolta, de Minka már repült felé. Leestek a filctollak az öléből, és azt sem tudta, merje-e megölelni az apját, vagy ne.
– Apuka! – suttogta. – De jó, hogy itt vagy!
Folytatjuk…
