A Harry Potter-univerzum rajongói biztosan tudják ki Dobby, de talán azoknak sem kell bemutatni, akik nem olvasták a könyveket vagy nem látták a filmeket. Dobby az utóbbi évek során mém is lett, és jámbor személyisége sokak kedvencévé vált.
Van egy különleges partszakasz Pembrokeshire-ben, ahol Harry eltemeti őt a Halál ereklyéi első részében. A rajongók ezt a helyet szinte kultikus emlékhellyé változtatták. A filmes helyszínen köveket, zoknikat és apró ajándékokat hagynak, mintha valódi sírhoz érkeznének leróni a kegyeletüket. (Ez nem újkeletű jelenség, hiszen Veronában Júlia sírját is látogatják a turisták, pedig tudják, hogy nem volt valódi személy, nem beszélve arról, hogy a sírja üres, ami fiktív szereplőként nem meglepő.)
Ám ami ezek után történt, az még rajongó szemmel is nehezen felfogható.
Amikor a rajongók megtudták, hogy egy hatalmas energetikai beruházás nyomvonala érintené Dobby „sírját”, hatalmas ellenkampányba kezdtek. Százával telefonáltak a beruházásért felelős céghez és tiltakoztak. A projekt vezetője, Simon Ludlam először nem értette pontosan, miről van szó, mert még Dobby neve sem volt ismerős neki. A Greenlink nevű Nagy-Britanniát és Írországot összekötő villamosenergia hálózat 430 millió fontos beruházásként indult. A helyzet annyira abszurd volt, hogy nem vették komolyan, de hamar valóságossá vált.
A Harry Potter rajongók elérték, hogy tiltakozásuk következményeként a kábelek nyomvonalát módosítsák, és Dobby sírja békében maradjon. Azt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a kitalált házimanó sírhelye fontosabb volt nekik, minthogy azzal törődjenek, hogy az új nyomvonal valóban olyan történelmi helyek mellett halad el majd el, ahol valódi emberek éltek, ahol valódi temetkezések zajlottak.
Mindez a maga nemében még mulatságos is lenne, hiszen Dobby nem létezett, de azok, akik húsz éven át vele féltek, örültek és sírtak, azok nem így élik meg. Gyászuk létezik. Ezért van az, hogy a rajongók időnként elképesztő dolgokra képesek. Órákon át állnak sorba, hogy lássanak egy filmes kelléket, megvásárolják egy történetben szereplő karakter kitalált tárgyának másolatát, vagy elutaznak a világ másik végére egyetlen filmes helyszín miatt. Gondoljunk csak bele, mennyire népszerűvé tette Máltát, Dubrovnikot a Trónok harca, de a Da Vinci-kód helyszínei zarándokaltok célpontjai lettek.
Ma a világ egyik legkülönlegesebb sírhelye nem egy királyé, költőé vagy hadvezéré, hanem egy házimanóé, aki sosem létezett. Működött a varázslat, a mágia, és a legfurcsább ebben az, hogy a valóságot félre söpri. Azokkal, akik mellettünk, velünk élnek, sokkal kevésbé törődünk, sírunk miattuk, mint azokért, akik a filmvászonról lépnek le, és beteljesületlen álmainkat képviselik. Ha ezt a megállapítást túlzásnak gondoljuk, nézzük meg, hogy az utóbbi időben mekkora kutya-macska kultusz alakult ki, miközben sokan a partnerüket, gyereküket nem becézik, dédelgetik annyit, mint a háziállatukat. Ma ezt még megemlíteni is vétek, mert miközben a kutya és a macska családtag lett, jó néhányan elfeledkeznek arról, hogy emberi kapcsolataikat ápolják vagy épp gyerekükkel törődjenek.
Talán felesleges elmormolni egy imát a régi értékekért (nem a régen minden jobb volt-posztokért, ugyan, hanem az alapvető értékekért, mint az őszinteség, önmagunk felvállalása, becsület, türelem, kitartás és hasonlók), mert ma, ami fontos, az a látszat, és már ennek bírálata is kommentcunamit idézhet elő.
