Szombat délután kis társaság gyűlt össze nálunk. Kilenc éve vagyunk együtt, Petinek volt egy lakása Zuglóban, és pár hónap után összeköltöztünk. Mivel kert is tartozott hozzá, gyakran hívtuk át a barátainkat, és ha nem is mindig sütögettünk, azért megváltottuk a világot pár havonta. Jó érzés volt együtt lenni a többiekkel, különösen Kálmánt kedveltem, akivel Peti felnőtt. A kilenc közös évünk úgy szállt el, ahogy hang a szélben, de az a beszélgetés, amit kihallgattam, nem tűnt el. Bennem maradt, beleragadt a lelkembe, és nem értettem.
Épp visszaléptem volna a konyhába a salátáért, amikor megtorpantam. Mintha egy kéz a vállamra telepedett volna, és megállított volna a teraszajtóban. Peti Kálmánnal beszélgetett. Nevettek. Meghallottam a hangjában valami furcsát, ami miatt nem léptem be a lakásba.
– És mikor házasodtok össze? – kérdezte a gyerekkori barát, akinek humora mindig lenyűgözött. Most nem volt vicces kedvében, láttam, de sokszor lógatta az orrát, majd hirtelen magához tért, így nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.
– Ki mondta, hogy össze fogunk? – kérdezett vissza a fiú, akivel egy párt alkottunk.
– Ne hülyéskedj! Látom, hogy jól megvagytok, és Bea odáig van érted.
– Lehet…
– Mi ez a lehet? Már nem szereted?
Peti nagy levegőt vett.
– Jó fej meg minden, de nincs benne semmi, ami miatt el kellene vennem. Nincs benne tűz.
– Az a baj, hogy higgadt és figyel rád? Te bolond vagy! – Kálmán hangjában volt némi rosszallás.
Meghűlt bennem a vér. Szóval unalmas és vértelen vagyok. Én, aki mindent megtett neki azért, hogy zűrös családjából kikeveredve öröm legyen neki hazajönnie. A hisztérikus anyja és a basáskodó apja mellől úgy futott el, mint, akit üldöztek, és közel egy évtizede még azt hangoztatta, mennyire jó, hogy nem vagyok hangos, törtető és erőszakos. Elege van az olyan emberekből egy életre. Ezt bóknak vettem, és bár a természetem nem volt annyira csendes, mint ő gondolta, lecsendesítettem magamban a vágyat, hogy nagy terveket szőjek. Azt akartam, hogy egymás otthonai legyünk, mert ahonnét én jöttem, az se volt békés.
– Tudom, tudom, de olyan, mint egy hűséges kiskutya, amelyik csak akkor meri csóválni a farkát, amikor engedélyt kap. Tényleg nem akarom bántani, de én nem ilyen feleségre vágyom.
Peti hangjában volt egy adag szánalom, de vegyült bele kritika és becsmérlés is. Éreztem, hogy kifut lábamból a vér és megremegtem. Tévedtem magunkkal kapcsolatban. Tévedtem a többiekkel is, hiszen biztos lehettem benne, hogy mások is észrevették a jeleket, csak senki nem mert figyelmeztetni. Úgy gondolhatták, nincs közük hozzá. Még Viki sem, akivel a gimi óta jó barátnők vagyunk.
– Jól van haver, de akkor meddig akarod ezt húzni? Mindjárt krisztusi korba lépsz, hagynod kellene, hogy Bea élje az életét. Tudod, hogy a nők mindig gyereket akarnak, és ő is benne van a korban…
– Még nem tudom. Szeretem meg ilyesmi, de más terveim vannak.
– Mifélék?
– Arra gondoltam, kimegyek külföldre pár évre, aztán majd kiderül, hogyan tovább. Kaptam egy jó lehetőséget, de eddig nem mondtam senkinek. Norvégiában dolgozhatnék.
– Komolyan? Ez jól hangzik, de ideje lenne elmondanod Beának! Nem fair vele, amit most csinálsz.
– Kálmán, döntsd már el, kinek a pártjára állsz! Nem kell kioktatnod, tudom, hogy mit csinálok. Még van pár hónapom, addig nem akarom nyavalygással tölteni az időm. Szerinted ez nem korrekt?
A másik megvonta a vállát, de nem mondta ki, mit gondol. Magam előtt láttam ideges arcát, már így is átlépett egy határt, nem fogja tovább folytatni a faggatózást. Hátráltam pár lépést, majd úgy tettem, mintha akkor értem volna oda. Megkocogtattam a terasz üvegét, és nevetve mutattam, hogy odakint szomjasak az emberek. A délután hátralévő részében nem volt kedvem beszélgetni és fejfájásra hivatkoztam. A többiek sajnálkoztak, de azért jóízűen befalták a sülteket meg a tonnányi salátát, amit előző nap készítettem. Már sötétedett, amikor az utolsó vendég is elindult haza. Kálmán előbb lelépett halaszthatatlan munkára hivatkozva. Hazudott, ahogy eddig a barátja is.
Bennem azonban megfogalmazódott egy terv. Elhagyom Pétert, de nem egyik napról a másikra. Keresek egy albérletet, elviszem a bútoraim és a többi holmim, amit csak lehet, megváltoztatok magam körül. Első lépésként a munkahelyem, amelyet nem kedveltem túlságosan, de rugalmas volt, és így volt időm a főzéssel és a háztartással foglalkozni. Figyeltem Petit, aki ezután is ugyanúgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, pedig nem ma fogalmazódott meg benne az érzés, hogy rám unt. Én, az odaadó és figyelmes, lassan átváltoztam egy unalmas kanapévá, amit le lehet cserélni egy szebbre és modernebbre, nem kell rá vagyont költeni. Néztem, amint elpakolja a grillsütőt, összeszedi az elgurult műanyag poharakat és szalvétákat. Odaléptem mellé és mosolyogva megkérdeztem:
– Szerinted, jól sikerült a mai is?
Úgy nézett rám, mint valami ostoba nőszemélyre, akinek semmi más nem fontos, csak a külsőségek.
– Persze, ahogy mindig.
– Láttad, hogy Pali és Éva veszekedtek? Mintha mostanában nagyobb lenne köztük a feszültség.
– Nem vettem észre. (Hogy vette volna, soha nem foglalkozik mással!)
– Talán, mert túl régóta vannak együtt.
– Jaj, Bea! Alig pár éve, és biztosan csak a munka miatt. Egyhelyen dolgoznak, te is tudod, hogy az milyen zavaró lehet.
– Vagy megunták egymást – jegyeztem meg ártatlan képpel.
Peti felemelte fejét és könnyedén az arcomba mosolygott.
– Ha minden pár szétmenne az unalom miatt, akkor nem lenne egyetlen sem, aki maradna a világon. Az unalom természetes. Azt hittem, rosszul hallok. Mintha nem ő mondta volna, hogy én nem való vagyok feleségnek, mert megunt. Istenem, milyen jól hazudik! Eddig fel se tűnt. Pedig nem most kezdhette.
Nem akartam tovább folytatni ezt a beszélgetést, ezért még rendet raktam a konyhában, kitakarítottam a vécét ennyi ember után, mert hasonlított egy nyilvános illemhelyhez, és időpontot kértem a fodrászhoz. Három nappal később levágattam hosszú barna hajam és szőkére festettem. Eldöntöttem, hogy beiratkozom kerámia tanfolyamra is, amit évek óta halogattam. A formázás és a mázazás mindig érdekelt, de én, az unalmas, elnyomtam a vágyaim.
A hajam óriási döbbenetet váltott ki belőle. Szexinek és frissnek nevezte, de ennyi történt csupán. Nem láttam rajta, hogy felkavarta volna az újdonság. Akkor már tudtam, hogy javában tervezi a jövőt nélkülem, de még mindig nem szólt. Találtam nyitva felejtett oldalakat a laptopon Norvégiáról. Lakásokat nézegetett, és levelezgetett olyan csoportokban, amelyek a kezdeti nehézségek leküzdésével foglalkoztak és tanácsokkal látták el. És még mindig nem szólt róla. Kíváncsi voltam, meddig vár. Két hónap után meglett az én új albérletem is. Nem szóltam senkinek róla, nehogy elmondják neki.
Szabadnapot vettem ki, és hívtam egy költöztető céget. Összepakoltam mindent, amit én vettem. A könyvespolcot, a kanapét és az IKEA fotelt, amit utált. Pár tányért, evőeszközt, a pirítóst és a kávégépet is elvitettem. No meg a ruháimat és a cipőket. Furcsa volt látni, hogy ezek híján is mennyire üres lett a kis lakás. Kitakarítottam és az asztalon hagytam egy cetlit. Annyit írtam rá, hogy jó utat Norvégiába. Remélem, elkerüli majd az unalom, amiben annyi része volt mellettem. A telefonszámomat megváltoztattam, és elküldtem a felmondásomat is a céghez.
És egyszer sem sírtam. Nem tört fel belőlem semmi. Az új lakásom másfélszobás volt, előttem senki nem használta. Kipakoltam a könyveim, majd leültem a kanapéra, és eszembe jutott, hogy még vécépapír sincs itthon. Itthon, amely nem volt még az otthonom. Kilenc év szállt el az életemből úgy, hogy újrakezdhettem mindent. Olyan évek, amelyeket szépnek gondoltam, hiszen nyaraltunk, barátokkal voltunk, dolgoztunk, csak épp a másik, aki benne élt, elfelejtett engem. Ahogy én is magam. Ha nem hallom meg azt a beszélgetést, valószínűleg most én ülnék a félig üres lakásban egy cetlivel, amelyen az állna, hogy elment, és keressek magamnak albérletet, mert ő kiadná másnak. Nem maradhattam volna, hiszen mindenen rajta volt a kezem nyoma. Norvégia beköszönt volna egy pillanatra, én meg ott zokogtam volna, és az járt volna a fejemben, hogy de jó, hogy van egy kis megtakarításom. A kerámia eszembe se jutott volna a fájdalom miatt.
Másnap úgy ébredtem, hogy Peti nem keresett. Nem is tudott volna, és ez megnyugtatott. Bekapcsoltam a kávéfőzőt, majd leugrottam a boltba reggeliért. Az első, akivel szembe találtam magam a tisztálkodási szerek közt, Kálmán volt.
– Köszönöm! – mondtam neki, mire csodálkozva felhúzta a szemöldökét. Még nem tudta. Elmosolyodtam és faképnél hagytam.
