Dóra alulválasztott férjet. Ez azt jelentette, hogy okosabb és rátermettebb volt nála, de ezt nem lehetett kimondani. Hosszú éveken át úgy hitte, a másik nem veszi észre, de ahogy megszaporodtak a vitáik, egyre gyakrabban derült ki, hogy mélységesen lenézi őt. Nem szavakkal, inkább a tekintetével, a becsmérlő mosolyával.
Dóra nem volt szemét vagy aljas nő, csak már nem bírta elviselni férje lustaságát, döntésképtelenségét, és hogy odahaza mindent őrá hagy. Tényleg mindent. A munkát, a szervezést és a gyerekeket is, mert neki az otthona pihenésre és kikapcsolódásra szolgált. Kikapcsolni mindenből és elmerülni a virtuális világban, ez volt Tibi egyetlen célja. Bánta is ő, hogy mennyire nem jönnek ki a pénzükből, ő leadta, hátradőlt, és ossza be, aki akarja, csak neki minden nap meglegyen a vacsorája és a doboz cigije.
Dóra egy ideig lubickolt ebben a döntéscunamiban, hiszen azt az érzetet keltette benne, hogy változtathat a dolgok, hogy hatalma van élete alakulása felett, de épp ezzel veszítette el. A legegyszerűbb helyzetekben is neki kellett kimondania végszót, mert Tibi a képernyő előtt hümmögött, vagy épp nem ért rá, mert vadászott valamire a neten, olykor játszott. Nem volt jelen az életükben, de azzal mentegette magát, hogy ő megtesz mindent, hiszen otthon van, a lóvét leadja, és mi dolga lehetne még neki, hiszen a gyerekek kicsik, és ha elmosogat, Dóra kiakad. Ez utóbbi történetesen igaz volt, mert a nyolcvan literes bojlert kifogyasztotta hat tényér, pár evőeszköz és két lábas elmosásával. Ha teregetésre került a sor, férje csúzlival lőtte a ruhákat a szárítóra. Pontosan úgy hajigálta rá, ahogy egy gyerek tenné fel, csak mielőbb szabaduljon.
Tibivel nem lehetett beszélgetni, mert nem érdekelte semmi. Talán azért, mert hiányos műveltsége azonnal felszínre került, és tévedéseit felesége az orra alá dörgölte. Ilyenkor gúnyosan visszavágott, és közölte, hogy Dóra túl sokra tartja magát, pedig csak egy fogorvosi asszisztens, semmi több, az egyetemre nem jutott be. Ez félig volt igaz, ugyanis nem volt senki, aki támogatta volna, a családja nem volt képes rá, és titokban már azt is túl nagy eredménynek tartotta, hogy asszisztens lett belőle. Ahelyett, hogy a faluban maradt volna jó feleségként, és tavasszal kapálni, ősszel pedig szőlőt szüretelni ment volna, közben pedig terelgette volna a gyerekeket szolgálatkészen, ahogy azt a férje esetében is kellett volna.
Ő azonban az első adandó alkalommal nekivágott a fővárosnak, és ha szenvedett is az elején, nem mutatta. Férjhez menni nem szándékozott, de anyja nem hagyta nyugton, mert a rendes lányok nem kóricálnak magukban a nagyvárosban, az a dolguk, hogy családanyák legyenek. Ezen minden egyes alkalommal összevesztek, amikor hazament.
Kéthavonta hétvégeken leszállt a falucska egyetlen buszmegállójában, és eldöntötte, most az egyszer elengedi a füle mellett anyja szavait és azt hazudja, van valakije. Netán megkérte a kezét. De ahogy belépett a hatalmas fakapun, amelyet lassan megemésztett az idő, már képtelen volt hazudni. Sokszor úgy érezte, hogy veszekedni jár haza, mert a régi családi ház alkalmat ad neki arra, hogy kieressze a gőzt. Anyja valószínűleg nem fogadott meg semmit, mert alig várta, hogy faggathassa ebédnél. Persze az nem érdekelte, hogy milyen filmeket látott, kikkel barátkozik, csak az, hogy vannak-e a rendelőben, az utcán, a lakótelepen házasulandó jelöltek. Egyszer viccesen azt felelte neki, hogy majd táblát akaszt a nyakába, és úgy fogja hirdetni magát, mire anyja nem nevetett, hanem bólogatott. Huszonhat vagy, mire vársz még, mondogatta.
Dóra nem tudott felelni, mert a sablonválaszokat már rég kimondta, és mind süket fülekre talált. Férjhez menni és kész. Akárkihez, csak a státusz legyen meg, ez volt a valódi ok, és anyja így nyugodtan sétálgathatott volna a piacon el-elejtve, hogy lánya a fővárosban talált magának kérőt. Így azonban nem lehetett büszke, mert akivel csak találkozott, mind azt kérdezte tőle, hogy hány éves is Dóra és hogy mire vár, hiszen nem csúnya. Falun ez azt jelentette, hogy átlagos, sovány, de a széptől messze van.
Tibor épp úgy szivárgott az életébe, ahogy anyja szerette volna. Egyik nap bejött a rendelőbe, de a doktor úr késett, és Dóra kiszólt, hogy türelmét kéri. Magas, vézna fiú bólogatott, miközben olyan tekintettel bámult rá, ahogy addig senki. El is pirult, majd a fehér ajtó mögött bosszankodott egy sort. Nem tetszett neki az a nézés, ahogy a szótlanság sem. Milyen pipogya alak, csak bámulja és semmi. Aztán eszébe jutott, milyen nevetséges ezzel foglalkoznia, hiszen egy fogorvosi váróban általában azért ül az ember, mert fáj a foga. Percekkel később megérkezett a doktor úr, Tibor hátsó fogainak egyikét úgy kikapta, mint a pinty, és vége is volt a nagy nézésnek. Két napig. Akkor megint megjelent a srác, és egy szál rózsa kíséretében randizni hívta. Megköszönte és nemet mondott. A fájdalmas Szűzanya arcán se lehetett szomorúbb a mosoly, mint a fiúén, de Dóra nem akart olyannak találkozgatni, aki külsőleg nem vonzza. El se tudta képzelni, hogy megcsókolja.
A fiú látszólag elfogadta a döntést, de attól kezdve minden másnap ajándékot hozott. Egy sütit, csokit, gumicukrot, egy verseskötetet és egy nem túl drága kölnit. Nem parfümöt, szó szerint kölnit, aminek túl édeskés illata volt. Csak otthagyta, és ment is. Sokszor úgy, hogy nem is találkoztak. Dóra mindent egy dobozba pakolt, és két hét után kivitte neki.
– Szerinted ezekre szükség van? – nézett a bánatos kiskutya szemekbe.
– Valamit csak tennem kellett, hogy randizz velem – hangzott a válasz.
– Csak ne hozz semmit ezután. Holnap megfelel?
Tibor úgy bólogatott, hogy félő volt, hogy leesik a feje. Arcán elterülő vigyor jelezte, hogy mérhetetlenül boldog. Dóra meghatódott. Nem sokszor tapasztalt ilyesmit.
Első randi. Kellemes, de semmilyen. A második szintúgy, de már a bátrabb Tiborral. Aztán a hevesebbel, majd a kisajátítóval és jött a szakítás. A fiú öngyilkosságot emlegetett, kibékültek, újabb szakítások, és Dóra végül úgy döntött, jó, ha ennyire szeretik. Nem is tévedhetett volna nagyobbat.
Szenvedtek egymás mellett, de mindketten a maguk igazával voltak elfoglalva. Tibor lépett előbb, és megcsalta Dórát, mert jött valaki, aki felnézett rá, aki rajongást mímelt. A bukta után a szokásos magyarázkodás, ígérgetés és kérlelés. Mindez kölcsönökkel és két gyerekkel fűszerezve. Megalkudott, és még erőtlenül vitázott, de már nem volt benne tisztelet.
Egy reggel, amikor munkába készült, a gyerekek már elmentek az iskolába, férje elé állt, és kijelentette, hogy elege van a feminista, okoskodó és frigid nőkből, amilyen a felesége. Unja már a vitákat, és elmegy, mert szeretve akar lenni. Dóra úgy bámult tükörképére, mint aki egy majmot lát, aki elhitette magával, hogy a rossz végtelenségig elviselhető. Szenvedett, de gyáva volt, ám a férje, aki már rég nem az a szerelmes, vézna srác volt, aki ajándékokkal bombázta, lépni mert.
– Tényleg? – nyögte ki. Ujjongani sem tudott és még nem is mert. Mert a döntéssel, a következményekkel megint egyedül maradt.
– Igen, és hidd el, mindkettőnknek így lesz jó…
Úristen, milyen közhelyes, mondta magában, és újra meg újra megállapította, hogy saját csapdájába esett. Anyja boldogan újságolta évek óta fűnek-fának, hogy lánya sikeres, majdnem fogorvos, két unokája cukorfalat, és a veje isten áldása. Imádta Tibort. Sokkal jobban, mint néhai férjét vagy lányát.
– Gondolom, nem akarsz beszélgetni…Elmondod, hová költözöl? – kérdezte eltitkolva meglepődését.
– Még nem tudom.
De tudta, csak nem mondta meg. Oda, ahol szeretve van. Csak épp nem úgy…Vagy igen? Dóra nem tudott megszólalni, amikor kiderült, hogy férje anyósához cuccolt, és beköltözött a kerti házba „albérlőként.”
Fél év múlva elváltak. Tibor továbbra is ott lakott, ahol addig, és a gyerekeit is oda vitte. A mama örült, az élet nem állt meg, csak Dóra nem értette, mi lett azzal a lánnyal, aki az első pillanattól kezdve tudta, hogy alulválasztott.
