Fél három múlt, amikor megszólalt a telefonom. Az ember egy idő után megtanulja, hogy mindegy milyen csengőhangot használ, a telefonhívásoknak saját hangjuk lesz, különösen éjszaka. Azok a hívások ijesztőek, még akkor is, ha úgy hiszed, minden szeretted biztonságban van. Egy kamasz mellett azonban ebben sosem lehetsz biztos. Elmegy, nevetve szól vissza az ajtóból, vagy morcosan ránt egy a vállán, és nem tudhatod, mit csinál. Talán jobb is, mert magamból kiindulva, anyám se lett volna boldog, ha mindent tud rólam. A sötétség azonban más egy lánynak, aki nem biztos, hogy megtalálja a kiutat.
A feleségem mellettem aludt mélyen, a szobában csak az óra halvány fénye derengett. Olyan csend volt odakint, mint amilyen csak éjszaka lehet, ha a város is elfárad egy időre. Amikor megláttam a nevet a telefonom kijelzőjén, eltűnt belőlem az álmosság. Léni. Nem a lányom neve volt, egyszerűen csak így írtam be. Semmi kislányom, hercegnőm, mert nem hittem, hogy jogom van hozzá. Ilyesmiket az ember inkább a szívében érzi.
Hároméves múlt, amikor először fogtam meg apró kezét. Ragacsos ujjakkal nyújtott felém egy süteményt. Akkor még fogalma sem volt arról, hogy már eldöntöttem, amíg rajtam múlik, ez a kezecske nem marad egyedül. Semmit nem tudtam a szülőségről. Sejtettem, hogy nehéz lesz, de megélni más volt. Amikor hajnalban arra kelek, hogy lázas, vagy fél, és csak egy mese nyugtatja meg, amikor egy idő után ránézésből fogom tudni, mikor hazudik. Ahogy azt is, ha nem csinálta meg a háziját, amikor kamuzik a barátjáról, és amikor a szobája zárt ajtaja mögött zokog, mert elhagyta a szerelme, aki miatt nem akar tovább élni.
Én a szeretetet választottam, mert vérségi kötelék nem volt köztünk. Az anyjával akartam élni, és a csomagban benne volt ő is. Ezt a csomagot sosem tettem félre, pedig nem volt minden nap karácsony.
– Léni? – A vonal túlsó végén csak a lélegzését hallottam.
– Apa… – mondta. Egyetlen szó, amely hirtelen kinyitotta az összes ajtót bennem, amit addig zárva tartottam.
– Itt vagyok!
Tudtam, hogy baj van, mert egy gyerek mellett az ember hamar megtanulja, milyen, ha boldog, ha fáradt, és mikor mondja, hogy minden rendben, pedig darabokra szakadt a lelke.
– Félek! – suttogta.
Lehunytam a szemem. Engem hívott. Nem az apját. Hozzám fordult, mert úgy hitte, nem lehet semmi baj, mert ott leszek mellette. Összeszorult a mellkasom. Az apja egyre ritkábban kereste, küldött neki ajándékot, pénzt, de aztán elfelejtette, hogy érte kellene jönnie. Léni mind csendesebb lett, és már nem is sírt miatta. Úgy éreztem, beférek szívébe apja mellé, akire nem mondtunk rosszat, felesleges volt.
– Hol vagy? – kérdeztem.
Azonnal kiugrottam az ágyból, és próbáltam nyugodt maradni, hogy ne érezze hangomban a félelmet. Minden rendben lesz, suttogtam, és felkaptam a kocsikulcsot. Egy gyerek, akit hároméves kora óta nevelsz, az éjszaka közepén felhív, akkor nincs benned büszkeség, sértettség vagy fáradtság. Láttam az óvodai ballagását, első szereplését az iskolában, hallottam nagy veszekedéseit anyjával, és a nagy bezárkózásokat a szobájába, amikor mindenkit gyűlölt. Az apja voltam, akit keres, ha fél, ha szüksége van rá. Ekkor értettem meg, hogy nincs min töprengenem, nem kell magamban feltenni a kérdést, hogy szeret-e, elég vagyok-e neki? Az voltam. Beszálltam a kocsiba, és minden sebességhatárt túllépve száguldottam az úton. Érte, a gyerekemért. Léni egy kapualjban reszketett, és azt suttogta, valaki követte. Egyedül volt, a többiek magára hagyták, mert fáradtak voltak, és ő csak párszáz méterre volt a házunktól. Amikor lefékeztem mellette, alig mert megmozdulni. Kipattantam és átöleltem.
– Rendben vagy? – kérdeztem.
– Igen, mert itt vagy – suttogta.
Ennél többet nem is kellett mondania. A kocsihoz kísértem, és szívemben melegséggel figyeltem, amint beköti magát. Láttam, hogy lélegzése csillapodik, és ahogy elindítottam a kocsit, mintha hallottam volna szívverése csillapulását is. A lányom épségben volt, más ezen az éjszakán nem számított.
