Most meghalok, ez volt az utolsó gondolatom. Azt se tudtam, mi az, mert a nem lenni-továbbot ugyan ki érti? Láttam már elgázolt macskát, békát és sünt, de egyik halála se kavart fel. Talán csak Kormié, a nagyi macskájáé, de csak azért, mert a szomszéd megmérgezte. Szenvedett, fehér hab jött ki a száján, és láttam a szemén, hogy el fog menni. Ijedt volt.
Én nem voltam az, mert nem lenni és nem fájni a legjobb dolognak tűnt abban a pillanatban. De valaki ezt megakadályozta. Nem az őrangyalom, mert ő épp alhatott, de nem is Erika néni, akire anya rábízott, és persze T. sem, hiszen kurvára nem érdekeltem már. Dani kapott el a hajamnál fogva és húzott ki a partra. Fájt. Még nem nyeltem sok vizet, épp csak elmerültem, de ő azonnal hasra fordított.
– Bolond vagy? – kiáltotta, amikor látta, hogy felköhögök valamit, ami a számba mászott a koszos vízen kívül.
Nem feleltem.
– Jól vagy? Kapsz levegőt?
Mit felelhettem volna. Jól, csak épp inni akartam a tóból? Jól, csak nem volt mivel szórakoznom? Nem jól, mert T. megerőszakolt? Melyik lett volna a megfelelő abban a pillanatban, amikor a legszánalmasabb módon öklendezek? Hirtelen csend lett. A madarak is mintha csendesebb üzemmódba kapcsoltak volna. Feküdtem a parton, és Dani a hajamat simogatta. Nem löktem el a kezét, hiszen most mentett meg, de azért nem esett jól. Bár ne érne hozzám, gondoltam. Mocskos vagyok kívül-belül. Inkább óvatosan feltápászkodtam. A tó vize enyhén fodrozódott, és nehezen tudtam elképzelni, hogy pár pillanattal előbb még majdnem elnyelt.
– Mi a fenét képzeltél? – szólalt meg ekkor újra. – Meg akartál halni?
– Nem – nyögtem ki.
– Tényleg? És ha nem vagyok itt?
– Akkor sikerült volna…
– Esküszöm, ti lányok teljesen idióták vagytok. Biztosan valami barom miatt…
Hallgattam.
– A húgom is ilyen. Mintha a világon csak a szerelem lenne! Mintha másért nem lenne érdemes élni. Az a szaralak meg utánatok is boldog lenne…
– Hogy kerültél ide? Miért jöttél utánam?
Dani arcán keserű mosoly jelent meg. Félresimított egy tincset a homlokából, és gúnyosan nyögte be:
– Mert őrangyal vagyok. Csak kicsit több a dolgom mostanában.
– Ezt hogy érted?
– Hagyjuk!
Nem akartam faggatni. A víz csípte a szemem, a torkom is, pedig alig ihattam belőle egy keveset.
– A többieknek majd azt mondjuk, hogy belecsúsztál. Hidd el, senkit se érdekel majd, még azt se, aki miatt nem akartál tovább élni.
– Kedves vagy!
– Nem akarok kedves lenni! Unom már, hogy nem gondolkoztok! Unom, hogy azt hiszitek, csak ti vagytok fontosak a világon. Mások hónapokig rohadnak a kórházakban, könyörögnek Istenhez, hogy ne haljanak meg, ti meg valami faszság miatt önként mennétek hozzá. Baromság!
– Köszönöm…
– Most mi a fenét köszönsz? Hogy nem húztak ki felpuffadva? Hogy a többiek nem suttognak rólad? Köszönheted is, mert elképesztően felelőtlen vagy.
– Nem vagy az apám…Ennyi elég lesz.
– Hát nem is akarnék! Nekem sose lesz gyerekem, ez biztos. Erre a világra nem kell még egy eszement.
– Igazad van. A húgoddal mi lett?
– Semmi
– Nem azt mondtad, hogy…
– De! Felvágta az ereit, csak előbb hazaértem, mint szerette volna. Már jól van.
– Megbánta?
– Most azt mondja, igen. Akkor mást mondott. Az a fiú pedig hangosan röhögött, amikor megtudta. Még dicsekedett is vele. Azt hittem, szétverem a pofáját.
– Honnan tudtad, hogy én is…hogy…?
– Láttam a szemeden. Ilyen volt az övé is napokkal előtte. Felismertem és követtelek, de nem voltam elég gyors.
– Az voltál…
– Akkor ez már a második jócselekedetem az életemben.
Elmosolyodtam. Először, amióta…Először napok óta.
– Remélem, hogy a te „szerelmed” nem fogja világgá kürtölni, hogy miatta majdnem meghaltál, mert ő annyira fontos és különleges! Azt a rohadt…
– Nem fogja. Meg se tudja és különben se tenné. Még ez se érdekelné.
– Látod? Akkor meg?
A tópart egészen más volt, ahogy ott ültünk. A pólómból csorgott a víz, a nadrágomra levelek ragadtak, reszkettem, mégis jó érzés volt, hogy van valaki mellettem. Egy valódi angyal, aki bár undok és túl sokat beszél, de megmentett. Ha Liza megtudja, agyonüt.
– Vissza kellene mennünk, mert fázol – mondta nagy sokára. – Majd hátul megyünk be, nehogy valaki észrevegyen. Melyik házban laktok?
– A hatosban.
– A legszélén?
– Igen.
– Az jó. Gyorsan át tudsz öltözni. Megígérsz nekem valamit?
– Mit?
– Hogy eszedbe se jut többet…
Nem mondtam semmit. T. és az egész…Talán terhes vagyok. Olyan erővel tört fel belőlem a sírás, hogy azt hittem, felrobbantja a fejem. Zokogtam és zokogtam ki tudja, meddig.
Folytatjuk…
