A 21. század egyik legnagyobb kihívása, hogy megtanuljunk felelősséggel használni a telefonunkat. Már nincs visszaút, ha nem tűnik el az elektromosság a bolygóról, a telefon marad. Persze lehet korlátozni, ki lehet vonulni a virtuális világból, de a változások erősek és akkor is rákényszerítik őket az emberekre, ha nem akarják. Amikor már egyes mosdók is gördülékenyen applikációval nyílnak, amikor a buszokon, vonatokon a gyors felszállás előre megváltott jegyekkel érdemes, akkor elmondhatjuk, hogy mindez csepp a tengerben, ahhoz képest, hogy milyen módon szivárgott be az életünkbe a mobilhasználat.
Mégis döbbenetes látni, hogy egészen kisgyerekek, kétévesek vagy kisebbek kapnak telefont a kezükbe, ha várakozniuk kell, ha orvosnál vannak, ha étteremben vagy épp a buszokon, hogy ne hisztizzenek. Nem bírjuk már elviselni, ha egy gyerek sír, követelőzik, különösen azért, mert a külvilág hatalmas nyomást tesz ránk. Kívülállók bámulnak bennünket, ha hagyjuk, hogy gyerekünk üvöltsön, várakozzon, ha türelmetlen. Mintha ezek nem lennének részei a mindennapi életünknek.
Ma sok gyerek csak akkor tud enni otthon vagy az étteremben, ha mesét néz. Ezt persze nem ők találták ki, hanem a szülők, akik addig csinálnak mást: fellélegeznek, kávéznak vagy épp telefonoznak ők is. Mondhatjuk, hogy nem mindig, hogy csak néhanapján, de ez megint egy csúsztatás.
Ami a legfurcsább, hogy baráti beszélgetésekben, a családi ebédek alatt, a közösségi oldalakon mást mondanak az emberek. Fennhangon hirdetik, hogy náluk aztán soha, ők mesélnek, játszanak és soha semmilyen körülmények között nem engednék meg a villogó csodaeszközt. Eközben a valóság arcon csapja az embert.
A telefon bébiszitter lett. Nem az a baj, hogy akadnak pillanatok, amikor fáradtak vagyunk, amikor nem bírjuk tovább és engedünk a késztetésnek, és odaadjuk nekik, hanem az, hogy amikor valaki rendszeresen ezt teszi és letagadja. Sőt arról posztol, hogy ő milyen csodásan megoldja a mindennapokat mobilozás nélkül.
Ez puszta önáltatás is. Erős és kemény, mert már a legkisebbek is tudják, mire való a telefon. Az lenne a legnagyobb csoda, ha nem érdeklődnének az iránt, amit anyjuk vagy apjuk folyton bámul, pedig villog, hangot ad ki és gyors. Sokkal gyorsabb és változóbb, mint bármelyik mese. Pillanatok alatt megtanulja, hogy a sírás, a türelmetlenség, az unalom elérheti a szülőnél, hogy tegyen arról, hogy megszűnjön. Pedig az élet éppen arról szól, hogy tudni kell várni, hogy a vágyak, álmok nem teljesülnek azonnal, hogy szükség van unalomra, és a felnőtt nem köteles minden kellemetlenséget azonnal megszüntetni. A gyereknek nem az a dolga, hogy mindig jól szórakozzon.
A csak öt percekből még öt lesz, mert még elszív egy cigit, még kitereget, és magyarázat, hogy a kicsi csak akkor eszik jól, ha nézhet valamit. Így már nem kell vele beszélgetni, nem kell magyarázni és nem kell elviselni a türelmetlenségét. Ez rendkívül kényelmes. Közben pedig sokan állítják, hogy náluk ilyen nincs.
Csak hát mégis egy felnőtt indította el, adta a kezükbe, mutatta meg, hogy kell bekapcsolni, és ő mondta, hogy tessék, csak maradj már nyugton. Sokkal egyszerűbb egy gyereket elnémítani, mint megtanítani várni vagy nemet mondani neki. A telefon arra jó, hogy eltüntesse a gyerek hangját, hogy ne mondja és mutassa ki, ha rosszul van legbelül. Ha mérges, ha sír, ha tombol, ha nem tud várni, akkor megkapja a képernyőidőt, ami függővé teszi, és idővel semmi más nem köti le. A kellemetlen érzéseket egyre többen intézik el azzal, hogy engednek.
Nem a telefon a főgonosz. A technológia sosem volt ellenség. A probléma az, amikor már nem azért adunk telefont a gyereknek, hogy megmutassunk neki valamit, hanem azért, hogy ne kelljen vele lennünk. Ez óriási különbség. Nehéz ma együtt lenni egy gyerekkel, mert a szülők úgy érzik, hogy minden pillanatot konfliktusmentessé és szórakoztatóvá kell tenniük. Sajnos, saját világunk állandó színészei lettünk az elmúlt évtizedekben, és nem tudunk már leszokni erről. Hazudunk. Másoknak, magunknak és képtelenek vagyunk azt mondani, hogy igen, fáradtak vagyunk, igen, csendre vágyunk, és odaadtuk a telefont. A képmutatás az egyik legnagyobb hiba, ami mentén élünk.
A változások, amelyek az elmúlt negyedszázadban bekövetkeztek, hihetetlenül nagyok, ahogy a nyomás is, amit kiváltanak. Haladj, siess, habzsolj mindent, mert lemaradsz. Ez pedig eljuttat bennünket oda, hogy elfelejtünk egymással beszélgetni, egymásra figyelni, és sajnos ebben benne vannak a gyerekeink és szűkebb környezetünk is. Ennek a levét isszuk majd később, habár ezt előre látni, felfogni talán most lehetetlen. Viszont a mai gyerekek ebben nőnek fel. Egy olyan közegben, ahol alig akad valaki, aki a valóságban akar élni, sírni, szeretni, vagy csak levegőt venni. Ez végtelenül elkeserítő.
