Hollywood mindig az a hely volt, ahol vágyakat gyártottak kereskedelmi szinten. Olyan személyiségeket találtak ki, amelyek nagy pénzeket hoztak a konyhára, és a színészeket árucikként kezelték. A boldogság, a bánat csak néhány percig tart a filmvásznon, miközben tízezrek lesznek szerelmesek olyan karakterekbe, akik nem léteznek a valóságban.
A nőket egykoron bálványozták és megtiltották nekik, hogy terhesek legyenek, hízzanak vagy épp fáradtak legyenek. A vásznon minden férfi jóképű hős volt, aki lázadó, gyönyörű és boldogtalan is lehetett egy személyben, de senkit nem érdekelt, mit érez.
Hollywood megtiltotta, hogy a színészei saját életet éljenek. Különösen akkor, ha a magánélet nem fért bele abba a képbe, amit el akart adni róla. Egy színész termék volt, és az is maradt mostanáig, amelyben reklámkampányokkal, rengeteg munkával építik fel a sztárok személyiségét.
A 20. században egy férfinak mindenkor férfiasnak kellett mutatkoznia, ahogy a szerelemnek is végtelennek, és el kellett hitetni a nézőkkel, hogy filmbeli románc az életben is folytatódik. Sokan nem tudták elviselni azt a nyomást, amelyet rájuk helyeztek, ezért hazudtak, beleroppantak, vagy épp hátat fordítottak a filmezésnek. És voltak olyanok is, akik egy idő után már nem féltették a karrierjüket és kimondták, amit egész életükben tudtak.
Rock Hudson története klasszikus Hollywoodban. A vásznon ő volt a legtökéletesebb férfi ideál: magas, elegáns, jóképű. A férfiak irigyelték, a nők szerelmesek lettek belé. Doris Day oldalán a legnagyobb romantikus komédiák sztárjaként ismerjük, csakhogy amikor a világ azt hitte, ő a nőkért rajong, a férfiakat szerette. 1955-ben meg is nősült, de a házasság csak azért történt meg, mert fenn kellett tartani a róla kialakított imázst. Három év után elvált.
Egy olyan korszakban, amikor a homoszexualitást üldözés övezte, nem állhatott ki a nyilvánosság elé. Azonnal elveszítette volna megélhetését, barátait, a munkáját, és az egész világ hátat fordított volna neki. 1985-ben súlyos AIDS betegen mondta ki végül. Mintha élete végén képessé vált volna arra, hogy levegye azt az arcot, amit a filmvilág rákényszerített. Csakhogy a szabadsághoz már kevés ideje maradt.
Marlon Brando története azért fontos, mert ő képes volt megmutatni, hogy ugyanabban a Hollywoodban lehet másképpen is élni. Biszexuális volt, amelyről nyilvánosan is beszélt, és nem kezelte akkora rettegéssel, mint Rock Hudson. Mégis viharos élet jutott neki. Konfliktusai, kapcsolatai, gyerekei élete a nyilvánosság előtt zajlott. Mégis ő volt az a férfi, akit a filmes társadalom nem tudott klisék közé szorítani, aki nem hagyta, hogy skatulyába rakják. Ő maga volt a skatulya, amelyhez mindenki alkalmazkodott. Rendkívüli személyisége több mozgásteret tudott kivívni magának. Ő nem roppant bele mások kritikáiba.
Greta Garbo viszont inkább eltűnt, minthogy magyarázkodjon. Ez a rendkívüli színésznő fénykorában sem volt hajlandó sztárként viselkedni, akkor mosolyogni, amikor megszabják neki. Nem akarta, hogy minden lépést lefényképezzék, és tiltakozott az ellen, hogy a közönség birtokolja. Tiltakozott a férjhez menés ellen is. Férfiakkal és nőkkel is folytatott viszony, de következetesen megőrizte önmagát. Mindössze 36 éves volt, amikor visszavonult, és hiába hívták vissza Hollywoodba, ő határozottan nemet mondott.
Anthony Perkins története azért fájdalmas, mert egyetlen szerep tönkretette az életét. Ő volt Norman Bates a Psychoból. Magánélete sem volt zökkenőmentes. mert Tab Hunterral való viszonya nem lehetett publikus az 50-es években. Később megnősült, két gyermeke is született, és titkát megőrizte egészen addig, amíg ki nem derült róla, hogy HIV-fertőzött. Végül 1992-ben halt meg. Éppen abban az évtizedben, amikor Hudson. Két élet, két elképesztően hasonló sors és két mérhetetlen félelem a külvilág véleményétől.
És sorolhatnánk: Marlene Dietrich, Montgomery Clift, Cary Grant …
És mi maradt utánuk? Olyan örökség, amely megmutatta, hogy egy fiatal színésznek nem feltétlenül kell választania a karrierje és önmaga között. Azóta sok minden megváltozott, de a hozzájuk hasonlók készítették elő azt a szabadságot, amely megadatott Jodie Fosternek, Elliot Page-nek, Andrew Scott-nak, Luke Evans-nek, Anne Heche-nek vagy épp Elton Johnnak.
Hogy a világ mennyire áll készen az elfogadásra, arról még vitatkozhatnánk, de egy biztos: nem a szexualitás határoz meg egy embert, legyen az hétköznapi vagy jelentős művész.
