Ma paprikás krumpli lesz. Születésnapod van. Tudom, ne ünnepi étel, de te nagyon szereted. Látom, hogy mosolyogsz, ami lehet gúny is, de ismerlek, a szarkazmus sem áll távol tőled.
Nem lesz olyan, mint a tiéd, mert ha így lenne, akkor nem kellene szembenéznem a hiányoddal. Ezért a hagymát jobban megpirítom, és azt se bánom, ha kesernyés, nem fogsz szólni érte. Miközben fő, megterítem az asztalt. Ne aggódj, neked is teszek egy tányért, ahogy mindig. Múltkor a szomszédasszony, az a csendes, bekopogott egy kis tejfölért, és meglátta az asztalt. Megkérdezte, hogy zavar-e, várok netán valakit? Igennel feleltem, így nem faggatott tovább. Nem is értettem, miért tette szóvá, hiszen évek múltak el utánad, és ha úgy döntenék, hogy valaki a helyedre léphet, ahhoz se lenne köze. Talán mégse olyan hallgatag, mint hittük.
A tökéletlen ebéd tökéletesen illik hozzánk. Egyikünk sem volt hibátlan, de az együtt leélt élet úgyis annak tűnik egy idő után. Pedig az elején meginogtunk. Sejtettem, hogy te még a régi szerelmed után sóvárogsz, de kivártam, amíg elmúlik belőled. Mert elmúlt, ne is tagadd. Egyszer az utcán, amikor hazafelé sétáltunk, szembejött velünk. A szemed se rebbent, ahogy közelebb érve ránk köszönt. Figyeltelek, nem vagy akkora színész, hogy meg tudd játszani a közönyt. Volt benned bőven drámai véna, de akkor, ott, tudtam, hogy nem miattam teszed.
Ha most itt lennél, rám szólnál, hogy ne járkáljak mezítláb a kövön, de forró a nyár, hogy minden lépés felüdít. Még a kávé sem esik jól, mert perzsel a nap, pedig a küszöbön állok, és a kertet nézem. Minden szárad és fonnyad. Öntözgetem, de mintha a sivatagot pátyolgatnám. Szerintem a rózsáid bírnak egyedül engem, mert az összes többi virágodat megöltem. A rózsák viszont gyönyörűek, nekik mondjuk több vizet adok, mint a krumplinak meg a répának.
Negyvennyolc évet éltünk együtt, és biztosan mindenki azt várja, hogy mosolyogva annyit mondjak, hogy meghitten és veszekedés nélkül. Ugyan már, ki hinne el ilyen badarságot. Volt, hogy három napig nem szóltunk egymáshoz. Aludtam én a nappaliban nem egyszer, te pedig azt vágtad a fejemhez, hogy elhagysz, mert élhetetlen vagyok. Aztán mégis megfőzted a kávét, én meg a kedvenc süteményeddel estem haza munka után. A házasság már csak ilyen. Közhelyes és unalmas, mert nem arról szól, hogy időnként nem gyűlöljük a másikat. El is akarjuk hagyni, mert a kalitkán kívüli világ megállás nélkül hívogat. És maradunk. A szeretet egy kabát, amit ismerünk, de olykor a fogasra akasztunk, mert melegünk lesz benne. Tanulni kell a szót, a hallgatást és a tűrést is.
Az első időkben mindenhol láttalak. A boltban, a buszmegállóban, a sarkon befordulva. Volt, hogy hallottam kulcsod csörgését, és már álltam is fel a fotelből, hogy kivegyem kezedből a szatyrokat. Évek kellettek ahhoz, hogy nem várjam az életet veled, és elhiggyem, nem jössz haza. Hogy jönnél, már tudom, hol vagy? Magamat is el kellett gyászolnom. Azt, akivé melletted lettem. Amikor fiatalok és szertelenek voltunk, azt soroltuk, hogy nyugdíjasként nekivágunk a világnak. Elutazunk ahová csak szeretnénk. A Bahamákra, mondtad mindig. Oda. Nem jutottunk el, mert hol a pénz hiányzott, hol jöttek az unokák, máskor a kertet sajnáltuk vagy épp betegek lettünk. A majdok sohává álltak össze…
A tányérod már az asztalon van. Finoman rotyog a krumpli. Tettem bele csípős kolbászt, habár nem szereted. Tiltakozni úgy se tudsz, én meg élvezem, ha kicsit marja a torkom, ahogy a paprika is. Vettem kovászos uborkát, fejedelmi ebéd lesz, érzem. Majd elfelejtettem a kanalat, mert te azzal szereted enni a krumplit. Kapsz egy virágos szalvétát is, no meg egy kis villát, mert meglepetéssel készülök.
Azt mondod, torta? Hát neked nem könnyű kitalálni valami újat! Citromos, mert utálod a csokisat. Magamnak vettem egy szeletet, mert nem fogok csak olyat enni, ami neked jó. Egy dobos a világon a legjobb, főleg ahogy a Micikében csinálja az új cukrász. Már a Micike sem a régi, hála istennek. Utáltam, hogy öreges bútoraitól nem akartak megszabadulni. De jött a fiatal nemzedék, és most szellős és világos lett.
Ott kértem meg a kezed, ugye nem felejtetted el? Nem térdeltem le, azon hetekig röhögött volna mindenki. Főleg, hogy nemet mondtál elsőre. Milyen ostobán néztem volna ki ott vinnyogva a lábadnál. Finoman eltoltad a gyűrűt és időt kértél. Időt, háborodtam fel. Igen. Be akarod fejezni az iskolát, és dolgozni akarsz. Kell a pénz, a szegényen, de boldogan csak a mesékben működik. Rosszul esett, de megértettelek. Mégse ezt mondtam, hanem duzzogva bámultam ki az ablakon és rajta felejtettem a szemem Marikán, a hentes lányán, aki ott flangált minden nap a Fő utcán, mintha divatbemutatón lenne. Tudtam, hogy utálod. Büntetni akartalak, csak nem hittem, hogy ennyire jól sikerül. Felálltál és faképnél hagytál. Mehettem utánad egy hétig békíteni.
Megkóstolom a krumplit, majdnem jó. Tényleg csípős lett, szóval fájni fog a gyomrom délután.
Vizespoharat teszek a tányérod mellé, mert csak sört szereted. Semmi elegáns bor vagy csúszós pálinka. Vettem neked barnát, az édesebb. Mondanám, hogy ha itt lennél, hetvenöt lennél, de utálnál ezért, és különben is itt vagy. Vigyázol rám, nehogy kiborítsam a lábast.
Szedek neked, magamnak és várok, hogy hűljön. Negyvennyolc év és öt a hiányoddal. Vajon mennyi lesz még?
No, Isten éltessen és jó étvágyat!
