Misi majdnem meghatódott. Régen tapasztalta, hogy valaki életében ekkora örömöt okoz a megjelenése. Megsimogatta a lánya fejét, és finoman eltolta magától.
– Mondtam, hogy jövök, hát itt vagyok. Jól vagy?
– Jól! Ugye hazavisz? Nincs már semmi bajom!
Az asztalnál ülő nő, aki amolyan önkéntes óvónő lehetett, elmosolyodott. Lágy tekintete megpihent a kislányon, aztán gyorsan elkapta, és a többiekre figyelt.
– Még nem. A doktor bácsi nem engedi! – felelte Misi.
– Pedig nekem azt mondta, mehetek!
Ez hazugság volt, de most az apa nem szidta össze a kislányt.
– Nem lehet. Még megoperálnak, és utána.
– Nem! – sikoltotta Minka. – Haza akarok menni, mert itt nekem rossz. Itt nem tudok játszani!
Anyuka hol van? Miért nem jött? És Nándi?
– Minka! Hagyd abba a kiabálást! Zavarod a többieket! – szorította meg Misi a kislány karját. Most tűnt fel neki, mennyire vékony. És azt mondta rá az orvos, hogy erős? Hogy csoda, hogy eddig bírta? Most értette meg, mire gondol. Vézna teste hatalmas elszántságot takart.
– Hoztam neked másik pizsamát, hogy ne ebben a rondában legyél! Itt van!
A kislány fásult arccal átvette a szatyrot, belekotort, és az alján csokit talált. Nem állatosat, mint amilyet kapott, hanem rizseset, a kedvencét.
– Csoki! – mondta áhítattal.
– Látod! Ilyet Nándika nem kap! – mondta neki egy fokkal kedvesebben. Úgy látszik, Böske mégiscsak megemberelte magát…
– Ő miért nem jött magával?
– Nem engednek be ide kicsiket! Anyuka is vele maradt. Legközelebb, majd ő jön. Jó?
– Jó! Megehetem a csokit?
– Törj belőle egy darabot, a többit tedd a fiókodba!
Minka bólintott.
– Heidi! – kiáltott fel egy pillanattal később, amikor a törölköző takarásából előkerült két kedvenc könyve: a Heidi a hegyekben és a Heidi Frankfurtban. Olyan szeretettel és rajongással bámulta őket, mintha nem csodálta volna rongyosra a képeket. Hatéves volt, és tudott olvasni, magától tanult meg pár hónappal ezelőtt. Magához szorította a könyveket, és földöntúli mosoly ült ki az arcára.
– Jól van, látom, örülsz! Most mennem kell, de majd jövünk! Jó legyél, ne halljak rád panaszt, rendben?
– Jó leszek! – mondta Minka. – Holnap is jönnek?
– Nem tudom, talán igen. De ne sírj, ha nem. Jövünk, ahogy csak lehet! Messze van Szabadka.
– Tudom – felelte a kislány, de nem tudta.
– A doktor bácsi azt mondta, erős vagy! Akkor legyél is az!
Minka szája már görbült is lefelé. Szerette volna, ha apukája magához szorítja, de Misi csak megsimogatta a fejét, és már fordult is meg. A kislány az ágyhoz futott, felugrott és arcát a párnába temetve zokogni kezdett. Ez apja szerencsére már nem hallotta, mert már a liftben állt, és próbálta visszatartani hányingerét, ami a szörnyű szagokat érezve rátört.
*
Böske későn jött rá, hogy küldeni kellett volna valamit a kórházba a nővéreknek is. Ez amolyan íratlan szabály, de ha nem is lenne, hálából meg kellett volna tennie. Az ember betegen jön rá a legjobban arra, hogy az élet vékony szálon egyensúlyoz. A halál és a fájdalom azonban nyitott szemmel vár, és már nyúl is az újabb áldozatért, aki nem jött rá időben, hogy mennyire értékes minden perce, amit megélhet.
Ideges volt, mert egyszerű asszony volt, mégis észrevehette volna, hogy a lánya napról napra sápadtabb. De Minka sose volt egy közvetlen gyerek, nem volt hízelkedős, nem bújt, hanem olyan átható, mindentudó tekintettel figyelte a felnőtteket, hogy azok zavarba jöttek tőle. Még ő is, az anyja is.
Ha Misi rájön, hogy hibázott, nem önmagát fogja hibáztatni, mert ő dolgozik, ő keresi a kenyérre valót, hanem csakis őt, aki otthon van, és sütteti a hasát. Ezt sokszor a fejéhez vágta. Azt is megkapta már ezerszer, hogy örüljön, hogy nem kell napszámba járnia, mint a többi asszonynak. Csak a házzal és a gyerekekkel kell törődnie, ez meg arany élet.
Böske nem tudta elmondani neki, hogy az ő munkája is értékes. Kinevette volna.
Tett-vett a házban, de nem akart múlni az idő. Úgy gondolta, kimegy a sarokra az öregasszonyok közé, legalább elterelik a figyelmét. Minka csak nem lesz rosszabbul, hajtogatta magában.
Igaz, hogy a kislány felé nem táplált mély érzelmeket, de mégiscsak ő szülte.
Senkinek nem vallotta volna be, hogy nem tud vele megbarátkozni, mert egy olyan estén fogant, amikor Misi részegen jött haza, és azt ordította, hogy ideje, hogy a felesége teljesítse a kötelességét, azért vette el. Böske gyűlölte, ha hangos volt és erőszakos, ám azon az estén még kevésbé lehetett vele bírni. Alig állt a lábán, amikor leszorította az ágyra, és magáévá tette. Utána azonnal elaludt, Böske utána hosszan sikálta magát a lavórban, mert gyűlölte a férfi szagát.
Ezen az estén fogant a kislányuk. Kilenc hónapig jó dolga volt, mert Misi rá se nézett, tudta, hogy terhes nőket nem bánthat, se így, se úgy.
Abban reménykedtek mindketten, hogy fiú lesz, hogy a név fennmaradjon, meg hát a lány semmire se jó. Férjhez megy, elkerül a háztól, és másnak szül gyereket, a nevet félredobja.
Így május elején, amikor megindult a szülés, mentő vitte Zomborba. Pokoli szülés volt, kilenc órán át vajúdott. Olyan fájdalmas volt, hogy azt se bánta volna, ha meghal, csak legyen vége. Odafent azonban más terveket szőttek. Minka három kiló hússzal, és ötvenkét centivel jött a világra. Szemmel láthatóan egészséges volt, mint a makk. Misi kezébe vette, megnézte, de nem mosolygott.
– Nem fiú! – ennyit mondott.
– Mi legyen a neve? – kérdezte Böske a kórház folyosóján. Lányra nem készültek, a Nándor név volt a tarsolyukban.
– Amit akarsz! – felelte Misi. – Csak könnyű legyen megjegyezni. Semmi öreges.
Minka anyja, a remegő kezű vénasszony odasúgta, hogy legyen Mária, mint Jézus anyja, de a veje tekintete beléfojtotta a szót.
– Mit szólnál a Minkához? – nézett az urára az asszony. – Nem szokványos, és nem öreges.
– Jó lesz! – felelte Misi, és az járt a fejében, hogy mennyivel jobb lett volna, ha fia születik.
Ancsa talán fiút szült volna. Az a gyönyörű nő, akinek szoborteste volt. Olyan, amilyet bármelyik férfi megkívánt volna. Meg is kívánt, és Ancsa nem mondott nemet. A büdös kurva! Mégis vágyakozva gondolt az együtt töltött időre, és olykor bánta, hogy nem volt vele elnézőbb. Aztán legszívesebben szembe köpte volna magát ezekért a gondolatokért.
– Hozzak holnapra valamit? – fordult Böskéhez. – Másik hálóinget vagy gyümölcsöt?
– Egy köntös jó lenne. Itt hiányzik, ha kimegyek sétálni. Meg vatta is kellene.
A férfi bólintott. Nem követelőző, ez viszont igaz, gondolta. Van ebben az asszonyban sok jó is, csak ő nem szereti. Nem bírja elviselni, hogy italszaga van, és azt kölnivel palástolja. Pedig tiszta nő, igyekszik a kedvében járni, csak ő ne gondolna ennyi év után is arra másikra.
– Jól van! Akkor holnap jövök! Vigyázz Minkára! – mondta, és kisietett az ajtón. Akkor még nem volt úgy elhízva, mint később. Böske látta, hogy a vádlija izmos, és amikor nem haragudott rá, még a szeme is kedvesen mosolygott.
Folytatjuk…
