Az utcasarkon délután öt körül már gyülekeztek az asszonyok. Akkorra általában mindenki végzett a fontosabb munkákkal, megetette az állatokat, vagy ha még nem, hazaszaladt, majd jött vissza pletykálkodni. Aznap mindenki Pirosról beszélt, aki otthagyta az urát, és elszökött azzal a nyikhajjal.
– A fiatal répa még finomabb! – kacagott Katica, akinek kétszer olyan idős volt a férje, mint ő.
– Ne mondjátok már! Piroska férje egy vadállat, mind tudjuk. Ha lehetett volna, bezárva tartotta volna őt.
– Nem kellett volna elvennie egy olyan csinos lányt! – Az asszonyok mind hozzátettek valamit, és élvezték, hogy a nap sugarai nem tűznek már erősen. A fehérre meszelt vályogház oldalába székeket, sámlikat tettek ki, és onnan figyelték az arra járókat. A gyerekek nem messze az árok partján játszottak, néhányan bicikliztek, egy aprócska lány babakocsit tologatott.
Az úton egy-két autó haladt csak el, itt-ott egy lovaskocsi vagy traktor. Tipikus nyári délután volt, amikor semmi az égadta világon nem történik azon kívül, hogy felhők haladnak az égen, és asszonyok pletykálnak, hogy ne unatkozzanak.
– Hogy van a lányod, Böske? – kérdezte Mariska, akinek az ura a zadrugában dolgozott a könyvelésen. Úrinőnek számított emiatt, de nem restellt elvegyülni a többiek közt.
– Nem tudom, Misi még nem ért haza!
– Mi történt vele igazán? Tényleg egy tüske fertőződött el?
– Nem, egy gally beleszúródott a térdébe, és az.
– Egy gally? Az meg hogyan a fenébe? Nem vettétek észre? Én mindig láttam, hogy olyan sápkóros az a lány, de nem akartam mondani.
Böske egy pillanatig nem tudott mit mondani. Ha most bevallja, hogy felelőtlen volt, egy életen át így fogják emlegetni.
– Voltunk Markovics doktornál, azt mondta, semmiség. Én hittem neki, elvégre ő a mi csodadoktorunk!
– Az biztos! – kacagott fel kajánul Rozika. – Főleg egyes asszonyokkal tesz csodát.
Böske nem értette, mire gondol.
– Jaj, te! Ne légy már gyerek! – Nézett rá Mariska. – Az egész falu látja, hogy mennyire hasonlít rá a Váci fiú, de még Asztalos Sára fia is. Mindkettő ott fogant a rendelőben, volt, aki hallotta is őket.
– Ne mondjon már ilyet! – tiltakozott Böske. – Sára osztálytársam volt. Nem olyan lány az!
– No, persze, te csak tudod! Szerintem, te azt se vennéd észre, ha előtted csinálnák!
Az asszonyok visítva nevettek, Böske elvörösödött.
Ki nem állta Marist, akinek mocskos szájánál csak a nyaka volt koszosabb.
– No, ne piruljál már, asszony vagy te is, nem lány! Tudod, mitől döglik a légy! De lám, ott az urad, nézd, jön Barta autója!
És valóban akkor kanyarodott rá az utcájukra Barta kocsija a templom előtt. Böske megrázkódott. Még benne volt a reggeli ütés fájdalma. És félt is. Ha Minkának baja esik, Misi megöli őt, ebben biztos volt.
– Akkor én megyek is! – mondta sietve és megfordult. Gumipapucsa hangosan csattogott a járda tégláin.
– Tudjátok, hogy veri Misi? – szólalt meg Rozika, miután Böske eltűnt a szilvafák árnyékában.
Az asszonyok összenéztek. Egyikük sem szólt semmit. Tudták, hogy a verés nem újdonság. Minden férfinak eljár a keze, és ezt az asszonyok úgy fogják fel, mint szükséges rosszat. Abba nőttek bele, hogy anyjukat, nagyanyjukat is megütötték, de tűrtek, mert nem volt más lehetőségük. Ugyan ki kelt volna védelmükre? Talán a saját apjuk, aki hasonló volt, vagy a bátyjuk, aki maga sem látott mást otthon? Az asszonyok szívébe és eszébe évszázadok alatt belevésték, hogy ők csak ostorral vagy pofonnal irányíthatók. Néhányan úgy érezték, van, aki meg is érdemli, hogy rendre tanítsák egyik-másik sorstársát.
– Iszik, azért! – mondta Manci, aki nemrég csatlakozott a pletykasarokhoz.
– Igen, mint az apja.
– A testvérei se különbek. Egyiket az uram vitte haza hétvégén, mert a csárda melletti gödörben hevert. Azt hitte, tán meghalt, de csak el volt ázva.
– Melyiket? – nézett rá Rozika érdeklődéssel.
– Jánost. Azt, akinek nemrég halt meg a gyereke, amikor beleesett a kútba.
– Szegény – mondták ketten is egyszerre.
– És maguk szerint ez jól van? – kiáltott fel Terka. – Maguk ezt hagyják, és még ki is beszélik?
– Na, állítsál magadon, lányom! – fordult felé szikrázó tekintettel Julis néni, aki a legöregebb volt a károgók közt. – Azért, mert te nemrég mentél férjhez, és még nem tudod, milyen az élet, ne szóljál be azoknak, akik tudják! Még alig pár hónapja vagy asszony. Nagy még a szerelem, de minden szerelem elmúlik. Ne hidd, hogy mi nem így kezdtük. Mi se voltunk mindig öregek.
– Bánom is én! Engem csak egyszer üssön meg Jóska, és utána elfelejthet.
Az asszonyok nevetni kezdtek. Jóízűen, cinkos összekacsintással. Mind azt gondolta, bolond teremtés, majd rájön később, hogy nincs hová mennie két-három gyerekkel, haza úgyse mehet.
– Nevethetnek nyugodtan! – kiáltotta dühösen a fiatal menyecske. – Én nem hagyom magam, én ennél többet érdemlek.
– Jól van, jól van, érdemeljél csak, aztán majd ne gyere hozzánk, ha kiderül, hogy véletlenül nekimentél az ajtófélfának, vagy Jóska kezének. Mert úgy szokott az lenni, hogy az asszony egyszer ott találja a képén az ötágút, aztán meg bőg, mint az árva szamár.
Folytatjuk…
