Két éve halt meg Karsai Dániel. Még mindig nehéz úgy kimondani a nevét, hogy ne az jusson eszünkbe: milyen fiatal volt, mennyi minden lehetett volna még előtte, és milyen különös módon lett egy ember életének utolsó szakasza egy egész társadalom közös kérdése.
Karsai Dániel alkotmányjogász volt, ügyvéd, emberi jogokkal foglalkozó szakember. A nyilvánosság azonban nem ezért ismerte meg. 2023 őszén, amikor már tudta, hogy gyógyíthatatlan ALS-beteg, kiállt az emberek elé, és azt kérte, gondolkodjunk el azon, amiről a legtöbben inkább nem beszélnek: ki rendelkezhet az ember életének utolsó szakaszáról, és mit jelent az emberi méltóság akkor, amikor a test már fokozatosan megtagadja önmagát?
Az ALS különösen kegyetlen betegség. Az izmokat mozgató idegsejtek fokozatosan elpusztulnak, a test egyre kevésbé engedelmeskedik, miközben a tudat tiszta marad. Karsai Dániel pontosan tudta, mi várhat rá. Nem egy homályos, távoli veszélyről beszélt, hanem a saját jövőjéről, és éppen ezért lett a kérdése olyan megrázó: vajon az önrendelkezéshez való jog az élet utolsó pillanataiban is megilleti az embert? Strasbourgig vitte az ügyet. Az Emberi Jogok Európai Bírósága 2024 júniusában nem adott neki igazat, és kimondta, hogy a magyar szabályozás nem sérti az egyezményben biztosított jogokat. A bíróság arra is rámutatott, hogy az orvos által segített halál szabályozása súlyos társadalmi kockázatokat és hibalehetőségeket vethet fel, ezért az államoknak széles mérlegelési lehetőségük van. A döntés szeptemberben véglegessé vált, miután a nagykamarához történő áttétel iránti kérelmet is elutasították.
Karsai Dániel tehát jogilag nem nyerte meg a harcot, de társadalmi értelemben valami mégis megváltozott. Talán ez az egyik legfontosabb öröksége. Régebben az eutanázia sokak számára távoli, elméleti, kellemetlen fogalom volt. Egy szó, amely mögött jogi és orvosi viták húzódtak, de amelyről a hétköznapi ember ritkán beszélt. Karsai személyes története azonban arcot adott neki. Nem egy elvont jogi problémáról beszélt, hanem saját testéről, saját félelmeiről, saját jövőjéről. Eközben pedig egy csodálatos dolog történt: erről a nehéz és megosztó kérdésről széles körű társadalmi párbeszéd indult el.
Vajon miért ennyire megosztó az eutanázia? Azért, mert valójában nem egyetlen kérdésről beszélünk. Egyszerre szól az emberi méltóságról, az önrendelkezésről, az orvosi hivatás határairól, a szenvedésről, a kiszolgáltatottságról, a család felelősségéről, a vallási és erkölcsi meggyőződésről, és arról a félelemről, hogy mi történik akkor, ha egy társadalom egyszer jogilag lehetővé teszi, hogy bizonyos körülmények között valaki segítséget kapjon a halálhoz. Az egyik oldalon ott van az önrendelkezés gondolata. Ha egy ember gyógyíthatatlan betegségben szenved, tudata tiszta, döntésképes, és úgy érzi, hogy élete utolsó szakasza már elviselhetetlen szenvedéssé vált, felmerül a kérdés: ki mondhatja meg neki, hogy ezt a döntést nem hozhatja meg saját magáról?
Mi történik akkor, ha valaki nem valóban szabadon dönt? Ha a család terhének érzi magát? Ha azt gondolja, hogy túl sokba kerül az ápolása? Ha depresszió, félelem vagy magány befolyásolja? Mi történik az idős, fogyatékossággal élő vagy súlyosan beteg emberekkel, akik könnyen érezhetik úgy, hogy mások számára már csak teherként léteznek? Itt válik igazán nehézzé a kérdés.
Vannak, akik azért ellenzik, mert az élet feltétlen értékét vallják. Vannak, akik vallási meggyőződésből tartják elfogadhatatlannak. Akadnak orvosok, akik attól tartanak, hogy a gyógyítás és a halál előidézése közötti határ elmosódhat, és vannak betegek, akik éppen az ellenkezőjétől félnek: attól, hogy egy napon elveszíthetik azt a jogot, hogy saját életük utolsó szakaszáról döntsenek. Egy biztos, akik döntenek, nem szenvednek, nem élnek át nap mint nap pokoli fájdalmat és kiszolgáltatottságot. Élnek, és nem arra várnak, hogy kínjaiktól megszabadulhassanak.
Halála óta sem tűnt el ez a kérdés. A Karsai Dániel Alapítvány tovább viszi az általa elkezdett munkát, és 2026-ban már olyan kezdeményezések is születtek, amelyek az életvégi döntések jogi és etikai kérdéseivel foglalkozó fiatal jogászokat támogatják. Ez különösen szép módja annak, hogy egy ember öröksége tovább éljen, hisz az örökség nem mindig az, hogy valaki elérte-e, amit akart.
Karsai Dániel nem tudta megváltoztatni a magyar jogot. De megváltoztatta azt, ahogyan sokan a halálról gondolkodunk. Megtanított bennünket arra, hogy a méltóságról akkor is lehet beszélni, amikor már nincs szép megoldás. Egy halálos beteg ember nem pusztán beteg, hanem ugyanúgy gondolkodó, érző, dönteni akaró ember. Lehet éppen az élet utolsó nagy tisztelete is.
Két éve nincs közöttünk, de kérdései velünk maradtak. És újra meg újra feltehetjük őket: miért nem halhat meg valaki méltósággal, ahelyett, hogy másokra utalva szenved, és ezt egyesek életnek nevezik?
