Aztán ott van a házasság. A modern házasság természetesen egyenrangú. Mi más lenne? Ezt mindenki tudja. Bár érdekes módon az egyenrangú felek közül ugyanaz veszi észre, hogy nincs otthon tej, a gyerek kinőtte a cipőjét, az anyós születésnapja közeleg, vagy időpont kell. Amikor a nő ezt szóvá teszi, megkapja: Szólhattál volna, segítettem volna. Ez a mondat önmagában egy komplett társadalomtudományi tanulmány. Segítettem volna. Mintha a közös otthon, a közös gyerek és a közös élet alapvetően a nő projektje volna, amelybe a férfi jóindulatúan besegíthet. De ha nincs férfi, az sem nyerő. Mert baj az is, ha egy nő huszonöt évesen szabad, harmincévesen független, harmincöt évesen válogatós. Negyven körül pedig az emberek elkezdenek olyan arccal érdeklődni a magánéletéről, mintha valamilyen hosszú ideje fennálló, kezeletlen betegsége lenne. Mi lehet vele a gond? Hogyhogy egy ilyen nő egyedül van? Mintha egy nő létezésének természetes állapota az volna, hogy valakihez tartozik, és ha nem tartozik senkihez, akkor ki kell deríteni, hol történt a meghibásodás. Talán túl erős, túl sikeres és nagyon válogatós. Netán megijednek tőle a férfiak. Érdekes módon ritkán merül fel az az egyszerű válasz, hogy találkozott ugyan férfiakkal, csak egyikükért sem akarta szétverni a jól működő életét. Mert ha egy nő egyedül van, az mindig gyanús…
Ha társat keres, újabb mutatvány következik. Ne legyen kétségbeesett, de túl válogatós se. Semmiképp nem adja magát könnyen, de azért az elérhetetlenség látszatát is kerülje. Legyen önálló, miközben hagyja, hogy gondoskodjanak róla. Legyen tapasztalt, csak ne derüljön ki egykönnyen. Amikor a nőnek végre sikerül túlélni a gyerekkort, kamaszkort, párkeresést, munkát, szülést vagy a gyermektelenség miatti magyarázkodást, no meg a házasságot vagy épp a szingliséget, akkor jön az öregedés.
Ez a női élet nagy társadalmi bűncselekménye, mert öregedni természetesen szabad, csak ne látszódjon. Ötven fölött maradjon fiatalos. Hatvan fölött legyen „korához képest fantasztikus”. Ez a „korához képest” különösen bájos megjegyzés. Benne van a nagybetűs ítélet: alapvetően már nem kellene jól kinézned, de gratulálunk, egyelőre ügyesen ellenállsz a biológiának.
Kimondjuk, mint valami isteni ítélőszék: Fesse a haját, de ha nem, vállalja büszkén az őszt, de akkor az haj legyen gyönyörű, dús, ezüstös. Fogadja el a ráncait, de használjon retinolt. Ne akarjon húszévesnek kinézni, csak negyvennek, amikor épp ötvenöt. És a legfontosabb: ne engedje el magát. Ez is érdekes kifejezés. A nőnek valamiért egész életében tartania kell magát. A hasát, súlyát, családját, munkahelyét, de mindezek mellett a háztartást, néha a könnyeit, és ha lehet, a száját is.
Aztán csodálkozunk, hogy elfárad. No, ekkor jönnek az életmód-tanácsadók. Énidő kell, jóga, meditáció, egy gyertya. Nyilván csakis egy gyertyára van szüksége annak a nőnek, aki húsz éve három ember helyett gondolkodik. A legnagyobb átverés mégis az, hogy a modern nőnek azt mondjuk: most már bármi lehetsz. Csak azt felejtjük el hozzátenni, hogy lehetőleg egyszerre. Legyél csak sikeres, de jelen lévő anya, gondoskodó, de önálló. Szexi, de méltóságteljes, fiatalos, de ne nevetséges. Ambiciózus, de családcentrikus, határozott, de kedves. Független, de párkapcsolatra alkalmas. És persze szeresd önmagad.
Miközben egész életedben MI, a MÁSOK, azt mérjük, hogy elég jó vagy-e. A vizsgálóbizottság kemény és kíméletlen. Miközben mi is MÁSOK leszünk egy bizonyos ponton, más életének bírálójaként…
