Amikor azok ítélkeznek, akiknek fogalmuk sincs, miről ítélkeznek

A butaság élharcosai…

Egyszerűen felfoghatatlan, milyen könnyedén osztunk ítéletet mások fölött, milyen természetességgel tesszük nevetségessé embertársainkat, és milyen magabiztosan állapítjuk meg valakiről, hogy műveletlen, ostoba vagy egyszerűen csak nem közénk való, pusztán azért, mert másként ejt ki egy szót, mert beszédében ott él egy tájegység dallama, vagy mert nem olyan választékosan fogalmaz, ahogyan azt mi elvárnánk tőle. Ehhez ma már sem különösebb tudás, sem műveltség, sem emberismeret nem szükséges, elegendő némi rosszindulat, egy kis önhittség és az a rendíthetetlen meggyőződés, hogy mások hibáinak felismerése automatikusan a saját felsőbbrendűségünket bizonyítja. Milyen különös, hogy sokszor éppen azok a leghangosabb bírák, akiknek a saját szellemi teljesítménye nem adna különösebb okot a büszkeségre. Ma már bárki lehet a másik ember bírája. Az is, aki életében nem olvasott végig egy komolyabb könyvet, aki három összefüggő mondatban képtelen világosan kifejteni a véleményét, és aki a helyesírással évtizedek óta reménytelen küzdelmet vív, nem beszélve azokról, akik egy összetettebb szöveg elolvasása után legfeljebb annyit értenek meg, hogy valaki valamiről írt. Mégis ők azok, aki harsányan kinevetik a vidéki ember beszédét, kigúnyolják az idegen nyelven beszélő magyarok akcentusát, vagy azokat, akik külföldön megszólalnak nem tökéletesen nyelvtani szabályokat alkalmazva.

 
 

A tájszólás nem szégyen, hanem örökség. Egy vidék története, egy család múltja, nemzedékek hangja él benne, és aki ezt nevetségesnek tartja, az valójában a saját kulturális gyökereinek egy részét tagadja meg. A magyar nyelv soha nem volt egyetlen város, egyetlen társadalmi réteg vagy egyetlen kiejtési mód kizárólagos tulajdona. Másként beszélnek Szabolcsban, másként Vas megyében, másként Erdélyben, és másként azok a magyarok, akik hosszú évtizedeket töltöttek idegen nyelvi környezetben. Ettől egyikük sem lesz kevésbé magyar, kevésbé értékes vagy kevésbé intelligens. Az akcentus pedig különösen érdekes mércéje az emberi ostobaságnak. Hiszen akit azért gúnyolnak, mert idegen hangsúllyal beszél magyarul, az gyakran több nyelven képes gondolkodni, dolgozni, kapcsolatokat teremteni, miközben a gúnyolódó esetleg a saját anyanyelvén is nehezen boldogul egy árnyaltabb gondolattal. Mégis az előbbi szégyenkezik, az utóbbi pedig elégedetten nevet.

Miközben fennen hirdetjük magyarságunkat, sokszor éppen a magyar nyelv iránt mutatjuk a legkevesebb tiszteletet. Büszkék vagyunk arra, hogy milyen különleges, gazdag és nehezen megtanulható nyelvet beszélünk, szívesen emlegetjük nagy költőinket, íróinkat, a magyar kultúra páratlan értékeit, de közben a mindennapi életben újra meg újra szembesülünk azzal, milyen nehezen megy sokaknak egy gondolat pontos megfogalmazása, egy szöveg értelmezése vagy akár egy kulturált vita lefolytatása.

A magyarságra hivatkozni könnyű. Megérteni egy verset, értelmezni egy újságcikket, felismerni egy manipulatív állítást, különbséget tenni tény és vélemény között, vagy világosan, érvekkel alátámasztva megfogalmazni egy álláspontot már jóval nehezebb. Pedig a nyelv szeretete nem merülhet ki abban, hogy büszkén kijelentjük, magyarok vagyunk. A nyelvet használni, gondozni, érteni és továbbadni is tudni kellene. A szövegértés hiányosságai ráadásul nem pusztán iskolai problémák. Aki nem érti pontosan, amit olvas, az könnyebben félreérti mások szándékait, nehezebben ismeri fel a csúsztatásokat, és sokszor éppen azt támadja a leghevesebben, amit valójában fel sem fogott. A közösségi oldalakon mindennap láthatjuk ennek következményeit: emberek olyan mondatokon háborodnak fel, amelyek egészen mást jelentenek, mint amit beleolvasnak, olyan véleményekkel vitatkoznak, amelyeket senki sem fogalmazott meg, és olyan magabiztossággal oktatnak ki másokat, mintha a hangerő pótolhatná az érvelést.

A műveletlenség önmagában nem erkölcsi fogyatékosság. Nem mindenkinek jutott ugyanolyan iskola, ugyanolyan családi háttér, lehetőség a tanulásra, és egy ember értékét soha nem lehet kizárólag a bizonyítványai vagy a szókincse alapján megítélni. Lehet valaki kevés iskolával is bölcs, tisztességes, figyelmes és rendkívül értékes ember, ahogyan lehet diplomával a zsebében is kicsinyes, kegyetlen és elviselhetetlenül ostoba. Az igazi probléma ott kezdődik, amikor valaki a saját tudatlanságát fölénnyé alakítja, és mások megalázásából próbál tekintélyt szerezni.

A kinevetett ember talán többé nem mer társaságban beszélni, a gyerek szégyellni kezdi a nagyszülei tájszólását, a külföldön élő magyar egy idő után inkább hallgat, mert belefáradt abba, hogy minden mondatával bizonyítania kell a hovatartozását. És mindeközben milyen könnyen dobálózunk a nemzeti összetartozás, a hagyományok és a magyar értékek fogalmával! Csakhogy a nemzeti öntudat nem jogosít fel senkit arra, hogy megszabja, ki beszél elég szépen, ki elég magyar, és kinek a hangja méltó arra, hogy meghallgassák. A magyar kultúra nem attól gazdag, hogy mindenki egyformán beszél, hanem attól, hogy évszázadok történelme, különböző tájak, közösségek és emberi sorsok formálták. Aki ebből csak a saját megszokott világát hajlandó elfogadni, az éppen azt a sokszínűséget nem érti, amelyre olyan büszkén hivatkozik.

Talán ideje átgondolnunk, mit is nevezünk műveltségnek. A valódi műveltség nem pusztán a helyes ragozás, a hibátlan központozás vagy a választékos beszéd képessége, hanem annak felismerése is, hogy a velünk szemben álló embernek története, méltósága és érzései vannak. A valódi műveltséghez hozzátartozik valami, amit nem lehet tankönyvekből bemagolni: az emberi tapintat. Éppen ez az, amiből a legnagyobb hiány mutatkozik.

Mert megtanulhatjuk a magyar helyesírás valamennyi szabályát, ismerhetjük a klasszikus irodalom legszebb sorait, beszélhetünk választékosan és hibátlanul, de ha mindezt arra használjuk, hogy másokat megalázzunk, akkor a nyelv lényegéből nem értettünk meg semmit.

A beszéd nemcsak arra való, hogy megmutassuk, mennyit tudunk, hanem arra is, hogy kapcsolatot teremtsünk egymással. Igazit, mélyet.

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here