Mondjuk ki kerek-perec: nőnek lenni ma is szívás. Nem tragédia, netán folyamatos szenvedés, mégis az. Persze reggelente nem ébredünk zokogva a női lét elviselhetetlen terhe alatt, csak van benne valami egészen elképesztően fárasztó: akármit csinál is, valaki előbb-utóbb elmagyarázza, hogy rosszul csinálja, és mindez meglepően korán kezdődik.
Kislányként még csak annyit tanulsz meg, hogy legyél aranyos. Ne ordíts! (Ne legyél vad, ne beszélj csúnyán!). Fésülködj meg, köszönj szépen, ne fintorogj és soha ne legyél hisztis. A fiúk verekedhetnek, mert fiúk. Te viselkedj! Ez az egyik első nagy lecke: mások viselkedésére van biológiai magyarázat, a tiéd viszont többnyire nevelési probléma. Amikor pedig kamasz leszel, a tested közüggyé válik.
Megnézik, értékelik, rangsorolják:Túl sovány, túl kövér vagy. Nincs melled vagy túl nagy van! Lapos a feneked. Szőrös vagy és pattanásos. Túl sokat sminkelsz. Miért nem sminkeled magad egy kicsit? Mindezt abban az életkorban, amikor egyébként is körülbelül háromnaponta szeretnél másik testbe költözni. Közben megtanulod a második legfontosabb leckét: légy kívánatos, de ne kívánd túlságosan, hogy kívánjanak. Ez a női lét egyik legszomorúbb elvárása: Legyél szexi, de ne könnyűvérű. Legyen önbizalmad, de ne képzeld magadról, hogy te vagy valaki. Öltözz csinosan, de ha túl kihívó vagy, számolj a következményekkel. Legyél természetes, de csak akkor, ha a természetes állapotban sima, feszes, szőrtelen, illatos és fotogén vagy. Majd, amikor felnősz, elmagyarázzák, hogy mindez már nem számít, hiszen egy modern társadalomban élünk, ahol a nőket a teljesítményük alapján ítélik meg. Hát persze…
A munkahelyen légy határozott, de ne legyél basáskodó. Kérj fizetésemelést, de semmiképp se légy pénzéhes. Építs karriert, de ne felejtsd el, hogy „ketyeg a biológia óra”. Legyél vezető, de maradj kellemes. Ha kemény döntést hozol, rideg vagy. Ha érzelmeket mutatsz, érzékeny. Ha nem mutatsz érzelmeket, rideg. A nőnek valahogy még a hatalomhoz is kedvesen kell viszonyulnia. És ha közben elérkezik a harmincas éveihez, megkezdődik a kérdéscunami: Van valakid? Mióta vagytok együtt? Esküvő, gyerek? Mire vártok? Mintha a női reproduktív rendszer közösségi projekt volna, amelynek állapotáról a rokonság, a kollégák, a szomszédok és néhány távolabbi ismerős jogosult negyedéves jelentést kapni. Ha nincs gyereked, önző vagy. Ha egy van, mikor jön a testvér? Ha három van, minek ennyi? Ha fiatalon szülsz, elsietted. Ha későn, felelőtlen vagy. Ha nem akarsz gyereket, majd meggondolod. Ha nem gondolod meg, egyszer biztosan megbánod egyszer, de akkor késő lesz. A társadalom különösen nehezen viseli azt a nőt, aki nem kér engedélyt ahhoz, hogy a saját életéről döntsön.
Aztán megszületik a gyerek, és a nő hivatalosan is belép a Bármit teszel, valaki szerint tönkreteszed a gyereket! – korszakba. Császár? Ugyan, az nem igazi szülés. Tápszer=borzalom. Te nem tudod, hogy az anyatej milyen hasznos?
Bölcsőde? Jaj, szegény gyerek. Otthon marad = Elásta magát. Dolgozna? Persze, mert karrierista. Nem dolgozik? Élvezi, hogy otthon marad és eltartják. Fáradt? Pedig ő akarta. Közben csinálja azt a rengeteg láthatatlan munkát, amelyet azért nevezünk láthatatlannak, mert feltűnően kevesen veszik észre addig, amíg valaki abba nem hagyja. Nemcsak mosni kell. Tudni kell, hogyan. Nemcsak bevásárolni fontos, hanem észben tartani, mi fogyott el.
Tudni, mikor, hová kell vinni a gyereket, mit mondott a tanár, mikor lesz az ünnepség, melyik cipő kicsi, ki köhögött este. Ez a mentális teher egyik legszemetebb része: kívülről gyakran nem is munkának látszik.
Folytatjuk…
