A lányt aznap műtötte a szabadkai sebész főorvos, és ha minden rendben, akkor délután már túl is van rajta. Az a semmi kislány, lassan összeszedte magát, és nem kellett már attól félni, hogy nem bírja ki az altatást. Minka erős, mondta magának. Hogy honnan veszi az erejét, nem sejtette, de már másodszor volt a halál karmaiban, mégse adta oda magát.
A tízhetes Minkát is majdnem elveszítették, de küzdött, és hazajöhetett a kórházból. Bélhurutja volt, azt mondta az orvos, és nem sok esélyt lát a felépülésre. De az Zomborban volt, ahol könnyebben hagyták, hogy hulljanak a magyarok. Zombor szerb város, nem akart egy pillanatig sem magyar lenni. Aki tudott, az is elfelejtett magyarul beszélni.
Mégis megmenekült. Tíz hét után hozták haza a kórházból, szinte idegenként. Már alig sírt, szopni sem tudott, de élt. Hogy a kórházban törődtek-e vele, senkit nem érdekelt, túlélte azt az időszakot, ez volt a lényeg.
Aznap pedig Szabadkán tolják a műtőbe, és megint erősnek kellett lennie.
– Misi, gyere velem! – fordult meg Kázmér. Azzal elindult az iroda felé.
Még be se ért, már ordított.
– Normális vagy? Még jó, hogy meg nem fojtottad azt a szerencsétlent! Mintha nem tudnád, hogy bolond! – A főnök feje lángolt, mint aki alá tüzet raktak.
– Ne kezdje már maga is! Megmondtam! Az anyámat ne!
– Tudom, de néha lehetnél okosabb! Ki akarod rúgatni magad?
– Nem! De én vagyok a legjobb munkása. Maga is tudja, hogy nem rúgna ki, csak a szája jár.
Kázmér haragosan pillantott rá.
Az irodában hegyekben álltak a papírok, a földön is volt belőlük, és az asztalon zsemle hevert, valaki már elkezdte. Misi gyorsan megállapította, hogy oda se járnak gyakran takarítani. A hamutálból folyt ki a sok félig elszívott cigaretta.
– A szentségit, de nagy a szád! Hogy ti, Lászlók, sose tudjátok tartani a pofátokat! – jegyezte meg, de már kisebb elánnal. – Mára ennyi elég lesz, tied a tizenegyedikben a Bakos föld, mellette meg a Zsigovics Gyuláé. Elég lesz az, van ott vagy nyolc hold. Indulj! Az embered megjött már?
– Nem láttam még! – felelte Misi, és már el is tűnt, ahogy az utolsó szó elhangzott.
Öles léptekkel átvágott a traktorok között, és felugrott a kombájn alsó lépcsőjére. Ahhoz képest, hogy elvolt hízva, nem mozgott nehezen.
Minka bágyadtan feküdt az ágyon, és legszívesebben csak sírt volna. Hiába mondta neki előző nap Tamara, hogy meglátogatja még, egy különös, belső tapasztalatból tudta, hogy ez nem fog bekövetkezni. Többek között azért sem, mert nem a gyerekek döntenek arról, hogy mikor, hová mennek, hanem azért, mert mindenki könnyen felejt. Ha a saját szülei se jönnek hozzá, mit várhat egy idegentől, akit alig pár napja ismer? Keserűen telt a vasárnap, és semmi nem vigasztalta, még az sem, hogy elment az egyik undok lány is a szobából. Így hirtelen ketten maradtak, de sejtette, hogy nem sokáig. Másnap reggel, amikor megjelent mellette a nővérke, tudta, hogy eljött a műtét ideje.
– Nem kell félned! – súgta oda az elképesztően fiatal lány. Úgy nézett ki, mint egy gimnazista. – Van két húgom, az egyik veled egykorú. Majd fogom a kezed végig! Jó?
Minka meg se tudott szólalni. Az a szó, hogy altatás, meg operáció, nem volt teljesen világos előtte, de homályos sejtései voltak, mert műtét után látta, ahogy visszahozzák a betegeket, és azok könnyebben, nehezebben, de ébredeznek. Egyikükkel se beszélgetett, így nem tudta, hogy az ember érez-e fájdalmat, ha műtik, és ha érez, akkor minek altatják. Amikor ő aludt, hiába szállt rá légy, vagy szúnyog, egyedül arra ébredt fel, ha Nándika nem hagyta békén, és ő csípett belé sokkal erősebben holmi vérszívó jószágnál.
– Félek! – suttogta.
– Hidd el, nem fogsz érezni semmit! A doktor bácsi meggyógyít!
– És ha nem?
– Ne beszélj butaságot! Én itt leszek, és megígérem neked, hogy nem lesz semmi baj. Nézd, már itt is van Zoran, és kocsikázni visz!
Zoran egy barátságtalan, harminc alatti srác volt, aki épp bal lábbal kelt. Képtelen volt a mosolygásra, csak mondott valamit, amit Minka nem értett, de a nővérke fogta a kezét, és felfektette a guruló asztalra.
– Fogom a kezed, ne feledd! – súgta oda neki még egyszer. Minka riadtan bámult a srácra, aki karattyolt valamit, mire a lány elnevette magát. Szerbül beszéltek, ahogy sokan körülötte, és ez még jobban elbizonytalanította. Lehet, hogy azon nevetnek, hogy ő mennyire gyáva?
Ezért összeszorította a fogát, és úgy döntött, nem fog sikítani a félelemtől. Utolsó emléke az volt, hogy betolják egy erősen kivilágított terembe. Amikor magához tért, azonnal megismerte a kórtermet. Óvatosan felemelte a takarót, és látta, hogy a lábát a combja közepéig begipszelték. Ez talán azt jelenti, hogy túl van rajta? És tényleg igaza volt annak a szép lánynak? Nem érzett semmit, csak álmosságot, ezért újra lehunyta a szemét. Egy pillanatra felvetődött benne, hogy mennyire jó lett volna Tamarával beszélnie, de a barátnője már otthon lábadozott.
Nem tudta mennyi idő telt el, de nyílt az ajtó és belépett anyuka meg apuka. Mindketten! Olyan boldogság öntötte el, hogy azt nem lehetett szavakba önteni. Anyuka mosolygott, és megsimogatta a karját. Legszívesebben a karjába vetette volna magát, de felülni is nehezen tudott.
Folytatjuk…
