Ágika telefonált. Lelkendezett majd még jobban lelkendezett. Az edző egy bűbáj. Kemény és elszánt, de motivál. Izmos és keveset mosolyog, de látszik rajta, hogy tudja, mit akar. Ő mindig ilyen férfira vágyott. Igaz, hogy most fizet érte, de legalább a társaságában lehet. Majd ő mosolyra bírja. Már eldöntötte, nem háromszor, hanem négyszer fog járni egy héten. És Panna? Ő feladta? Azt sajnálná, habár megérti, mert edzeni, izzadni és nem enni nem könnyű. Ő se tudná megtenni, ha nem talált volna motivációt.
Panna úgy érezte, hogy az égiek szeretik a barátnőjét, mert ha a közelében lenne, megütné, így azonban csak eltartotta fülétől a telefont, és mosogatni kezdett.
– Te figyelsz rám? Vagy már főzöl? – méltatlankodott a hívó, és megjátszott sértettséggel még ecsetelte napjának fénypontját, amit Panna nem hallott teljesen, mert a zubogó víz elnyomta a hangot.
– Sok szerencsét neked! – zárta végül a beszélgetést, és tudta, hogy barátnője dühös arcot vág, mert nem erre számított. Azt remélte, hogy ámulni fog, dicsérgeti és arra próbálja rávenni, hogy találkozzanak a belvárosban és egyenek valami finomat. Ám Ágika elszánt volt, és holmi étel nem tudta eltántorítani céljaitól.
Jóval később, délután csak a fiatal srácra tudott gondolni, akivel fura alkut kötött. Ha addig rossz ötletnek gondolta, Ágika nyafogó beszámolója átformálta véleményét. Öt előtt nem sokkal megérkezett az edzőterembe. Sokan voltak. Kellemetlenül sokan. Körbepillantott, de Ábelt nem látta sehol. Kért egy öltözőkulcsot, és pillanatok alatt belebújt fekete nadrágjába és felsőjébe, ami minden hírverés ellenére nem slankította. Pontosan az a Panna volt, mint minden más holmiban, csak még öregebbnek látszott. Elfintorodott. Fogta a vizét és kilépett az ajtón. Mintha egy másik világba cseppent volna, amely életidegen volt számára, de nem akart megfutamodni.
– Örülök, hogy itt vagy! – szólalt meg Ábel, mire Panna szíve kihagyott egy ütemet. Basszus, hogy a csudában lehet valaki ennyire dögös? De ha ő ilyen, akkor apuka se lehet sokkal rosszabb, gondolta.
Egy óra edzés. Ötvenen túl, túlsúllyal. Nem egy leányálom, nem egy majd én megmutatom a világnak-helyzet. Mire végeztek, azt se tudta, hogy éhes-e vagy fáradt, esetleg világgá menne. Ábel meg csak biztatta, mosolygott, és dicsérte. Ennyi szép szót nem hallott az elmúlt tíz évben…Azt állította, látja, a hátizmai erősek, és a karjai is könnyen formálhatók stb. A legvégén a kezébe nyomott egy hosszú étrendet, amelyet csakis neki állított össze, és kérte, hogy jelölje be rajta azokat a dolgokat, amelyeket képtelen lenne megenni. Panna lihegett, folyt róla a víz, és úgy bólogatott, mint az a bizonyos kiskutya az autó kalaptartóján. Március 31-e? Ugyan, addig ő kétszer is meghal. Ezt nem lehet kibírni. Csak az olyanok bírják, akik húszévesek és semmi más dolguk nincs, mint önmagukat nézegetni a tükörben.
– Ne ijedj meg! Az eleje ilyen, de hidd el, egy hónap múlva mosolyogni fogsz magadon! – mondta Ábel és az órájára pillantott.
– Bárcsak! – nyögte ki, és alig várta, hogy elköszönjön tőle, de a fiú lelkére kötötte, hogy várja újra, és még üzenni is fog neki, nehogy elfelejtse.
Az öltözőben, ahol két tini visítva röhögött egy videón, legszívesebben elsírta volna magát. Mindezt az egészségemért teszem, mondogatta belül egy hang, kívül pedig egy másik gúnyolódott hangosan, és azt suttogta: hiúság, asszony a neved. Menj a pokolba, felelte nekik a harmadik, de már túl sok volt a hang, így jobbnak látta, ha hazamegy, különben se bírta már a két sivalkodó lányt.
Folytatjuk…
