Egy héttel később Böske úgy ébredt, mint a kifacsart citrom. Augusztus közepe volt, de nem volt több húsz foknál napközben sem. Mintha az ősz kicsit előresietett volna. Már harmadik reggel kellett hánynia, és hiába nem akarta tudomásul venni, biztos volt benne, hogy terhes. Hogy kitől, abban sem volt biztos. Nem akarta megtartani, csak még nem tudta, hogy mondja meg az urának. Két gyerek bőven elég volt. Értetlenül fogadta a történéseket, ugyanis gyógyszert szedett, bár nem ő lett volna az első a világmindenségben, akit kicselez a fogamzásgátló. Rettegett attól, hogy ki kell hordania a terhességet. Másodszor már nagyon nehezen bírta a fájdalmat, pokolian megszenvedett Nándikával. Huszonnégy órán át vajúdott, a köldökzsinór is a kisfiú nyakára tekeredett, ezt nem akarta még egyszer átélni. Viszont ismerte Misit, ha valamire igent mondott, eltántorítani nem lehetett tőle. Minka ebben az egyben tökéletesen hasonlított rá. Talán emiatt állt közelebb hozzá a fia, akiben ő apró istenséget látott. A bújós, hízelgős és csupaszív Nándika. Még egy gyerek csak felborította volna a családi egyensúlyt, arról nem is beszélve, hogy simán lehetett András az apja. Időközben amúgy is apa lett, egy csenevész, beteges koraszülött gyerek apja, akit még haza se engedtek a kórházból.
Gyűlölte őt is, a gyereket is, pedig csak önmagát kellett volna. Teste egyre jobban sóvárgott a férfi érintése után, de ő nem vett tudomást róla. Ha véletlenül összefutottak a faluban, épp csak köszönt, és elfordította a fejét. Nem értette, mi változott meg, hiszen nemrég alig tudott leszállni róla, folyamatosan kerülgette, szinte már kínosan. Lehet, hogy otthon észrevettek valamit? Megfenyegették? Vagy egyszerűen elege lett belőle? Megkérdezni sose merte volna, mert belehalt volna a megalázó válaszba. Érdekes mód, a szavaktól jobban félt, mint a nemlétező tettektől vagy azok következményeitől.
Viszont a terhesség adott volt. Nem futhatott ki az időből, ezért jobbnak látta meglátogatni a régi bábaasszonyt, hogy megvizsgálja. Markovics doktorhoz nem mert menni, mert akkor mindenki tudomást szerzett volna róla.
A bábaasszony hatvan is elmúlt, de a falu kedvelte, jobban megbíztak benne, mint az orvosban. Egy gyerek se halt meg a keze között, mindig ezt sorolta. Hittek neki. Vera néni értett a nők nyelvén, bár neki sose született gyereke, tudta, mit érez egy várandós asszony.
Amikor Böske betoppant hozzá, elég volt egy tekintet, máris tudta, miért jött. Elvette a fél kiló kávét meg a két tucat tojást, és felfektette a pácienst a konyhaasztalra. Húzott valami hevenyészett kesztyűfélét, és kitapogatta Böske hasát és alaposan átvizsgálta odalent.
– Gyereked lesz! – mondta neki. – Úgy saccolom négy-öt hetes, még benne vagy az időben, ha netán nem akarod megtartani.
Böske hallgatott. A sírás kaparta a torkát, de nem akarta mutatni, hogy mennyire nem örül.
– Köszönöm! – suttogta. – Azt hiszem, elég nekünk kettő.
– Jól van, lányom, de azért óvatosan! Az ember később megbánhatja, hogy nem hozta világra a gyereket. De akkor már nem számít. Gondolkozz el azon, hogy nem lenne-e jó, ha lenne még egy. A lányotok férjhez megy, a fiatok talán külföldre kerül, és akkor lenne egy harmadik öregségetekre, aki gondoskodik rólatok.
– Lehet. De most azért szüljek, hogy ne maradjunk egyedül? – Böske sápadt arcára volt írva a válasz. Kék kartonruhája még nem feszült rajta, különben is mindig sovány volt. Nagy, barna szemében nem csillogott öröm, a döntés már rég megszületett benne. Ha Misié, akkor azért nem kell, ha meg Andrásé, akkor meg azért. Mindkét férfiban csalódott, és csalódott mindenki másban is, akiben eddig bízni mert. Nem, az élet nem azoknak való, akik tudnak reménykedni. Azoknak, akik bátrak, nekimennek a gondoknak, és még véletlenül se törődnek mások véleményével. Ő nem volt ilyen.
– Nem, Böske, azért szülj, mert a te gyereked lesz!
– Meggondolom! – hangzott a tétova felelet.
No, még egy magzat megy a trágyadombra, gondolta Vera. Ki tudja, hány, meg hány asszony jött el hozzá, és várta tőle a nemet. Jöttek fiatal lányok is, és amikor megtudták, hogy állapotosak, összeomlottak, vagy azért könyörögtek neki, hogy csinálja el valahogy. De soha, egyetlen egyszer sem vállalta el. Ő arra esküdött fel, hogy világra segíti őket, nem pedig a halálba. Arra ott volt Bicók Teri, neki ment az jól. Ki tudja, hányat intézett el, úgy magánál, mint másoknál. Azt beszélték, hogy simán elásott már párat a ganéba, vagy bedobta a disznók közé, aztán azok felfalták a koraszülötteket vagy a magzatokat. Persze bizonyítéka senkinek sem volt, de beszélni beszélték. A faluban szerették a borzongást. Szerették, ha valakiről kiderül valami szörnyűség, mert volt miről beszélni. Ha meg nem történt semmi, gyártottak maguknak meséket. Jaj volt annak, akit a falu szájára vett. Elintézhették egy életre. Ilyen volt Teri is, bár ő sose vallotta be, tiltakozni se tiltakozott soha. Csak annyit mondott, nem önt szándékosan olajat a tűzre.
Folytatjuk…


























































