A Halál egy padon ült. Nem volt kaszája, sem fekete köpenye sem. Középkorú férfinak látszott, szürke kabátban, kissé kopott cipőben. Olyannak, aki mellett az ember elmegy az utcán, és mire a következő sarokhoz ér, már nem emlékszik az arcára. Leültem mellé.
– Te vagy az? – kérdeztem óvatosan.
Rám nézett.
– Attól függ, kit keresel.
– A Halált.
– Akkor igen.
Sokáig hallgattam. Azt hittem, ha egyszer szemtől szembe kerülök vele, ordítani fogok. Megütöm, leköpöm és követelem, hogy magyarázza meg mindazt, amit évszázadok óta senki nem tudott. De most, amikor ott ültem mellette, csak egy kérdés jutott eszembe.
– Hogy bírod?
Nem lepődött meg.
– Mit?
– Elvinni őket.
– Nem én döntöm el, ki következik.
– Ezt könnyű mondani.
– Nem azért mondom, mert könnyű.
– Gyerekeket is viszel.
– Igen.
– Akkor hogyan tudsz itt ilyen nyugodtan ülni?
Lenézett a kezére, majd a távolba meredt. Éreztem, hogy unja a kérdéseim, de türelmes.
– Milyen legyek?
– Nem tudom. Szégyelld magad! Sírj, őrülj bele!
– Attól visszajönnének?
– Nem.
– Akkor az én szenvedésem semmit nem adna azoknak, akik itt maradnak.
– A nyugalmad sem.
– Ez igaz.
Felbosszantott. Nem védekezett, és még véletlenül se próbálta bebizonyítani, hogy nincs igazam.
– Miért viszel el egy ötéves gyereket, miközben egy gyilkos nyolcvan évig él?
– Mondtam, nem én választok.
– Akkor ki?
– Ezt tőlem kérdezed, mert engem látsz. Az ember mindig azt vonja felelősségre, akit elér.
– Mert te jössz értük.
– Igen.
– Akkor része vagy.
– Jól látod.
Megint ez az egyszerű válasz. Semmi menekülés.
– És amikor egy anya könyörög?
– Hallom.
– Amikor azt mondja, inkább őt vidd?
– Azt is.
– És?
– Nem cserélhetek.
– Miért?
– Mert ha cserélhetnék, akkor már én döntenék.
Elfordultam tőle. A távolban egy kisfiú biciklizett. Az apja futott mögötte, egyik kezét még a nyereg mögött tartotta, arra az esetre, ha a gyerek elveszítené az egyensúlyát.
– Tudod, mi a legrosszabb benned? – kérdeztem.
– Hallgatlak.
– Hogy még gyűlölni sem tudlak, ahogy szeretném.
– Sokan azért gyűlölnek, mert azt hiszik, én vagyok az ellentéte az életnek.
– Nem vagy az? Mi más lennél?
– Az élet ellentéte, ami soha sem létezett. Én ahhoz tartozom, ami egyszer már élt.
– Ez csak szép mondat.
– Lehet.
– Egy halott gyerek anyjának inkább ne mondd.
– Nem mondanám.
Most először néztem rá igazán. Szürke volt és komor, de nem bánatos.
– Miért?
– Mert vannak mondatok, amelyek igazak lehetnek, mégis kegyetlenség kimondani őket annak, aki éppen szenved.
Hallgattunk. A kegyes Halál…
– Félsz valamitől? – kérdeztem nagy sokára.
– Az emberek azt gondolják, hogy nem.
– És mégis?
– Félek, hogy egyszer természetessé válok nektek.
– Ezt nem értem.
– Pedig nem bonyolult. Figyelj! Amikor már nem rendít meg benneteket, hogy valaki meghalt, az baj. Vagy amikor egy szám lesz belőle. Tizenkét halott, háromezer halott… Amikor elolvassátok, tovább lapoztok, és már nem gondoltok arra, hogy mindegyik szám mögött volt egy ember, aki reggel felkelt, szeretett valakit, haragudott valakire és valaki ismerte a nevetését.
– Te beszélsz erről?
– Én egyenként találkozom velük. Ti vagytok azok, akik számokká teszitek őket.
Igaza volt. Ez fájt.
– És a rossz emberek?
– Velük is találkozom.
– Ugyanúgy?
– Igen.
– Ez igazságtalan.
– Én nem vagyok igazságszolgáltatás.
– Pedig szeretnénk, ha az lennél.
– Tudom. Szeretnétek, ha csak az öregekért jönnék, amikor már mindent elrendeztek. Ha a jók sokáig élnének, a rosszak pedig korán meghalnának. Ha a gyerekeket soha nem érinteném. Ha lenne valamiféle sorrend…
– Pontosan ezt szeretnénk.
– Akkor nem a halált akarjátok megérteni. Azt akarjátok, hogy a világ igazságos legyen.
Nem feleltem. Ebben is igaza volt.
– Akkor te tulajdonképpen mi vagy?
Gondolkodott hosszan, majd mély, kissé erőtlen hangon kinyögte:
– A határ.
– Ennyi?
– Ha hiszed, ha nem…
– És mi van utánad?
Rám nézett, és most először mintha valami szomorúság jelent volna meg az arcán.
– Ezt nem mondhatom el.
– Nem tudod?
– Csak mondhatom el.
– Ez nem ugyanaz. Biztos vagy benne?
Válasz nem érkezett. Egy ideig egyikünk sem szólt.
A kisfiú közben megtanult egyedül biciklizni. Az apja mögötte futott, a gyerek pedig mosolyogva kerekezett, és nem tudta, hogy már senki nem tartja a nyerget. Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek meg még valamit.
– Amikor értem jössz, félni fogok?
– Valószínűleg.
– Segítesz?
– Ha engeded.
– Hogyan?
– Ott leszek.
Elmosolyodtam, de nem kedvesen.
– Nagyszerű vigasz.
– Nem vigasznak szántam.
– Mi van, ha azt mondom, nem akarok menni?
– Meghallgatlak.
– És attól még viszel.
– Persze.
– És ha könyörgök?
– Akkor is.
– Ha azt mondom, még dolgom van?
– Szinte mindenki ezt mondja.
– Benned nincs irgalom?
Most nagyon sokáig nem válaszolt. Majd lassan felém fordult, és hideg tekintettel magyarázta:
– Talán éppen az az egyetlen irgalom, amit adhatok, hogy nem teszek úgy, mintha lenne választásod. Nem hazudom neked, hogy ha elég jó vagy, megmenekülsz. Nem mondom, hogy aki meghalt, megérdemelte. Egy szülőnek sosem magyarázom el, hogy gyermeke halálának oka volt.
– Ez nagyon kevés.
– Tudom.
Nem bírtam tovább, felálltam. Indulni akartam, amikor utánam szólt.
– Valamit azért elmondhatok.
Megfordultam.
– Ti mindig azt kérdezitek tőlem, miért viszem el az embereket. Pedig van egy kérdés, amit sokkal ritkábban tesztek fel.
– Mi lenne az?
– Hogy amíg nem jövök, mit kezdtek egymással.
Észszerű volt, amit mondott, de rosszul esett.
– Engem számonkérhettek – folytatta –, de az életetekért nem én felelek. Azért, hogy kit hívtok fel, kinek bocsátatok meg, kinek mondjátok, hogy szeretitek vagy hagyjátok magára. Mennyi időt pazaroltatok haragra, sértettségre, büszkeségre! Ezekhez nekem semmi közöm.
– És ettől kevésbé leszel kegyetlen?
– Nem hiszem.
– Akkor miért mondod?
– Mert egyszer eljövök érted is, és amikor eljövök, nem szeretném, ha akkor jutna eszedbe, hogyan kellett volna élned.
Felsóhajtottam. Néhány lépés után még egyszer hátranéztem. A pad üres volt. A kisfiú épp leesett a biciklijéről. Apja odarohant, felemelte, letörölte a vért a térdéről, és magához ölelte. A gyerek sírt, de élt…
