Fokozatosan fogytak el a nagy mondatok, amelyeket negyven évig gyűjtöget az ember magában anélkül, hogy tudná, egyszer kinek fogja majd elmondani őket. Apám kávét főzött, én pedig az asztalnál ültem, és néztem a kezét. Öregember keze volt, kidudorodó erekkel, barna foltokkal. Próbáltam elképzelni ugyanezt a kezet fiatalon, ahogy megfogja az enyémet. Nem sikerült. A hiányzó emlékeket nem lehet képzelettel visszagyártani.
– Miért nem csengettél be? – kérdeztem.
Megállt. A kávéskanál szinte lebegett a kezében.
– Amikor eljöttél hozzánk. Azt mondtad, többször is ott voltál a ház előtt. Miért nem csengettél be?
Nem válaszolt. Abban a hallgatásban értettem meg, hogy anyám levelei után még mindig szükségem volt egy másik történetre. Egy olyanra, amelyben legalább az egyik szülőm ártatlan. Apám mindent megtett volna értem, de egykegyetlen asszony megakadályozta benne? Könnyebb lett volna így. Az ember szereti kiosztani a szerepeket: kell valaki, akit gyűlölhet, és valaki, akit szerethet helyette. A kanál lassan leszállt a viaszosvászonnal borított asztalra.
– Féltem.
Majdnem nevettem. Ugyanaz. Anyám félt, apám félt és én ott voltam hatévesen félúton..
– Mitől?
– Attól, hogy igazat mondott.
– Miben?
– Hogy nem akarsz látni.
Felálltam az asztaltól. Türelmetlenül, fáradtan.
– Hatéves voltam. Egy hatéves gyerekre bíztad, hogy legyen-e apja?
Lehajtotta a fejét. Akkor láttam meg először igazán az öregségét. Nem a hajában vagy a ráncaiban, hanem abban, ahogy ott állt előttem, és már nem volt hová menekülnie az időben. Negyven év telt el azóta. Nem mondhatta, hogy majd holnap megpróbálja újra, hogy jövő héten becsönget. Minden megfelelő pillanat elmúlt.
– Gyáva voltam – lehelte.
Ez jobban fájt, mint bármi, amit anyám a leveleiben írt. Ő hazudott nekem, de apám hagyta, hogy a hazugság működjön. Nem ugyanaz a bűn volt. Még csak nem is lehet összemérni őket. Egyikük tudatosan épített falat közénk, tégláról téglára, történetről történetre. Másikuk pedig odaállt a fal túloldalára, és abbahagyta a dörömbölést.
– Láttál az iskola előtt? – mondtam. – Hány éves voltam?
– Kilenc.
– És mit csináltam?
Elmosolyodott, de olyan szomorúan, hogy rögtön megbántam a kérdést.
– Veszekedtél egy fiúval. Nagyon mérges voltál rá. Elvette valakinek a sapkáját, te pedig visszavetted tőle.
Valami megmozdult bennem. Nem emlékeztem az esetre. Egy idegen férfi emlékezett a gyerekkorom egy olyan délutánjára, amelyet én már rég elveszítettem.
– Mennyi ideig néztél?
– Talán tíz percig.
– Miért nem jöttél oda?
Nem válaszolt.
– Miért nem jöttél oda hozzám? – ismételtem indulatosan.
– Arra gondoltam, hogy talán jól vagy, és ha odamegyek, mindent összezavarok.
– Nem volt jogod eldönteni helyettem.
– Tudom.
Megint ez a szó. Milyen könnyű vagdalkozni vele, ha már nincs mit megváltoztatni.
Megfordultam és kimentem a kertbe. Hideg volt, a fű nedves, valahol a szomszédban egy kutya ugatott. Az égalja már egészen világosra fénylett a háztetők fölött, én pedig arra gondoltam, milyen különös, hogy az ember negyvenéves korában is tud úgy állni két idős ember között, mint egy gyerek, és ugyanazt kérdezni mindkettőtől: miért nem engem választottatok a félelmetek helyett? Anyám már nem válaszolhatott, de apám kijött utánam, mégse mert közel jönni. Megértette, hogy vannak pillanatok, amikor nem szabad megérinteni a másikat csak azért, mert szeretnénk megvigasztalni.
– Haragszol rám – nyugtázta.
Ezzel a beismeréssel, mintha egy kicsivel közelebb került volna hozzám. A semmitmondó két szóval. Nem mintha megbocsátottam volna. A megbocsátásról túl sok szépet mondunk, mintha minden fájdalom természetes végállomása lehetne, pedig vannak dolgok, amelyekkel egyszerűen együtt kell élni. Megnézni minden oldalról, megengedni magunknak a haragot, a hiányt, sőt azt is, hogy ugyanazt az embert egyszerre akarjuk átölelni és számonkérni. Anyámat is szerettem még. Ez volt talán a legnehezebb felismerés. Szerettem azt a nőt, aki negyven évre elvette tőlem az apámat. Legbelül érthetetlen módon szeretni kezdtem azt a férfit is, aki hagyta, hogy elvegyenek tőle. Nem tudtam, mit kezdjek ezzel. Később, amikor a csendek feléledtek álmukból, haza akartam menni. Apám kikísért a kapuig. Nem ölelt meg. Talán várt valamire, egy jelre, hogy szabad. Már kinyitottam az autó ajtaját, amikor utánam szólt.
– Ha szeretnéd… maradnék.
Először nem értettem.
– Mire gondolsz?
– Az életedben. Ha még van benne hely.
Ott állt előttem hetvenvalahány évesen, és hirtelen már nem az apámat láttam benne, akinek negyven évvel korábban kellett volna lennie. Azt az embert már soha nem fogom megkapni. Nem lesz ott az első iskolai napomon, nem tanít meg biciklizni, nem látja, amikor először szerelmes leszek. De volt roskadozott előttem egy öregember, és talán volt még előttünk némi idő.
– Nem tudom, hogy kell ezt csinálni – válaszoltam alig hallhatóan.
– Én sem. – Furcsa módon ez volt az első válasza, amely megnyugtatott.
– Akkor majd kitaláljuk.
Hazafelé anyámra gondoltam. A temetés után három nappal még azt hittem, a gyász azt jelenti, hogy hiányzik valaki. Már tudtam, hogy ennél sokkal kegyetlenebb is lehet. Néha azt gyászoljuk, akit ismertünk, aztán kiderül, hogy egy másik embert is el kell gyászolnunk: azt, akinek hittük. Órák múlva megint leültem a konyhaasztalhoz. A levelek ugyanott hevertek, ahol hagytam őket. Egymásra tettem mind, kisimítottam a borítékokat, és sokáig néztem anyám kézírását. Eszembe jutott, hányszor láttam ugyanezeket a betűket bevásárlólistákon, üzeneteken, a születésnapi képeslapjaimon. Egyszer csak rájöttem, hogy nincs olyan igazság, amely visszamenőleg egyszerűvé teszi az életünket. Anyám szeretett engem és hazudott nekem. Apám szeretett és cserben hagyott. Mind a négy tény igaz volt. Felvettem az utolsó levelet. A hátoldalára anyám apró betűkkel még írt valamit, amit előző este nem vettem észre.
„Ha egyszer megtudod, talán gyűlölni fogsz, de legalább végre engem fogsz gyűlölni azért, amit valóban tettem, és nem őt azért, amit nem.” Behunytam a szemem. Akkor sírtam el magam igazán. Ebben az egy mondatban végre visszakaptam az anyámat is: nem azt, akinek egész életemben hittem, és nem is azt a szörnyeteget, akit a levelek megtalálása után csináltam belőle, hanem egy esendő, félő, önző, szerető nőt, aki olyan súlyos hibát követett el, hogy egy egész család életét átírta vele, de aki végül már csak akkor merte kimondani az igazat, amikor nem kellett látnia, mit tesz velem. Összehajtottam a levelet, és visszatettem a borítékba.
Az én örökségem ott, akkor éledt fel és simogatta volna a lelkem puhára.


























































