Hazafelé biciklizve már messziről észrevette, hogy a kapu mellett egy másik bicikli várakozik. Megismerte, az apjáé volt. Biztos pénzért jött, másért sose kereste őket. No, meg egy kupica pálinkáért.
– Hát maga? – mondta neki köszönés nélkül, ahogy tolta befelé a kerékpárt. Az öreg, szikár, merő ránc ember a küszöbön ülve pipázott, és Minkának magyarázott valamit.
– Csak beugrottam megnézni a gyereket meg a lányt!
Böske nem szólt semmit. Már ismerte ezt a szöveget.
– Meg azért is jöttem, mert Kabókéknak van kutyájuk, amiből jó házőrző lenne. Közepes, féléves múlt, nagy hangja van. Elhozzam?
– Közepes? Láttam a múltkor. Az egy bika.
– Jól van, na, igazad van, de nem bírják már etetni, tudod, milyen szegények. Nektek meg kéne kutya, nem?
– Hát nem is tudom… Kellene.
– Akkor szólok nekik. Jól fogtok járni vele, ide aztán senki nem fog bemászni, az biztos.
– Kér egy kávét? Főzzek egyet?
– Főzzél lányom, az jólesne, de a torkom is kiszáradt. Van valami itókád itthon?
Helyben vagyunk, gondolta Böske. Kutyából csak kutyaszalonna lehet…
– Adok egy sört, más nincs. Minka, szaladj a kamrába, hozzál tatának, amíg felteszem a vizet!
A kislány feltápászkodott. Most nem tudja meg a mese végét, amit a tata elkezdett, pedig nagyon izgalmas volt. Arról szólt, hogy egy kisfiú, olyan háromévesforma beesett a disznók közé, és az egyik leharapta a karját. Minka tudta, hogy ez lehetséges, látott már haragos kocát, tudta, hogy nem szabad a közelébe menni. Amikor malacai lesznek egyiknek-másiknak, anyja se megy be az ólba a moslékkal.
A tata nagy mesemondó volt, ha éppen kedve volt hozzá. Nem járt gyakran hozzájuk. Minka jobban kedvelte, mint a másikat, mert ez a nagyapja sokat mosolygott, még akkor is, ha italszaga volt. Mindig kedvesen szólt hozzá, de anyja nem hagyta, hogy sokáig időzzön náluk. Fél órán belül cseppet sem finoman, küldte a dolgára. Szinte sose mentek látogatóba hozzájuk, pedig neki nagyon tetszett az öreg, fehér falú ház, ami tele volt hernyókkal. A ház előtti eperfa alatt szívesen üldögélt, és vizsgálta a szomszéd ház lakóit, akiket nem ismert, ezért érdekes volt belelátni az életükbe. Azt hamar észrevette, hogy az asszonyok ordibálósabbak a férjeiknél. Mindegyiknek akkora hangja volt, hogy az utca végén is lehetett hallani. Főképp a gyerekekkel pöröltek, de egyik-másik az urával is. Ő sose hallotta, hogy anyja kiabált volna az apjával. Legfeljebb próbálkozott, de az első mondat után Misi belefojtotta a szót pusztán a tekintetével. Jól ismerte ezt a nézést. Senki sem mert vele ujjat húzni. Ha igen, annak verés lett a vége.
Amikor kihozta a sört, a tata már elterpeszkedett a sezlonon, és a kávéját szürcsölgette, meg a büdös bagóját szívta. Azt mesélte, hogy ki akarják túrni az állásából, pedig régóta ő a harangozó meg a temetőcsősz.
– Ugyan már! – legyintett Böske és felemelte a fazék fedelét, hogy ránézzen a húslevesre. A konyha megtelt a kávé, a leves és a cigarettafüst furcsa elegyének szagával. Minka ezt nagyon szerette, mert arra emlékeztette, hogy otthon van, nem a kórházi ágyban fekszik. Még sokszor álmodott a hellyel, és voltak pillanatok, amikor visszavágyott. Bármilyen furcsán is hangzott, hiszen sokat sírt, és mégis.
– Ha nem inna annyit, akkor esetleg nem kellene attól félnie, hogy beleesik a sírba.
– Jaj, lányom, nem azért estem én bele… Sáros volt a széle, és megcsúsztam.
– Azért megnéztem volna Szabó Maris arcát! – kuncogott az asszony.
– Kis híján megölt, mert megbillent a koporsó, amikor már a gödörben voltam. Ha nem zárták le rendesen, még kiesett volna a halott. Láttam én már olyat.
– Kiesett volna? – szólt közbe a kislány. – Akkor mi lett volna?
– Semmi. Visszatettük volna. Neki onnan nincs menekvés.
Minka megborzongott. Nem értette a halál dolgot, de a koporsót sem.
– Nem ezért akarják magát leváltani, hanem azért, mert valaki meglátta, hogy a régi sírokból lopott.
Az öreg méltatlankodva pillantott a lányára.
– Mit lophattam én volna? Ezek nem királyok sírjai… Mindig kitalálnak valamit a népek, ismered a falut.
– Ne lódítson már ekkorát. Koponyákat vitt haza csirkeitatónak. Mondta anyám is.
– Ez igaz! De most mondd meg, kinek hiányoztak onnan? Meghaltak vagy ötven-hatvan éve, egy rokonuk se él, a sírhelyük meg kellett másnak. Én csak éltem a lehetőséggel. A csirkéket nem érdekli, miből isznak.
Minka megborzongott, de kíváncsi lett.
– Megnézhetem őket? – kérdezte izgatottan.
– Jaj, Minka, hogy neked is mik jutnak eszedbe! Inkább nézd meg, mit csinál az öcséd, mert nagy a csend.
A lány nem mozdult, még mindig a nagyapját nézte. Az öregen a piszkos-fehér ing mellett mellény is volt, ami nagyon tetszett neki. Kis bajusza is, ami épp csak az orra alatt díszelgett kis csomóban.
– Nem lehet! Vissza kellett szolgáltatnom mind. Na, majd legközelebb – kacsintott az unokájára. Szemmel láthatóan nem érintette mélyen álláshelyének elvesztése. Hisz még csak fenyegették vele. A sírásás, harangozás a templomban nem volt valami jól fizető munka. De ha a temetőcsősz kifosztja a rá bízott értéket, a temetőt, az már bűnnek számított. A tata azonban nem törődött ilyen kicsinységekkel. Ha megvolt a napi sör – és cigarettaadagja, boldog volt.
Folytatjuk…
