Sokáig nem igazán találkozhattunk olyan színésznőkkel, akik hatvan felett is szerepeltek a filmvásznon, és ha igen, akkor csak kisebb szerepekben, és valóban öreg hölgyet, nagymamát alakítottak. Gyakran ábrázolták őket a megszokott sztereotípiák alkalmazásával, azaz ősz hajjal, nem túl elegáns ruhákban, nőietlen rongyokba bújtatva, vagy szenilis nyanyaként. Szerencsére ebben is, ahogy sok másban, elkezdődött a változás a televízióban és a filmeken is.
Ma már egyre gyakrabban találkozhatunk olyan nőkkel, akik negyven felett, szarkalábbal a szemük körül is képesek műsorokat vezetni, mosolyognak, és nem szégyellik, ha van rajtuk némi súlyfelesleg. Az elmúlt évtizedekig ez nem volt jellemző, mert a média egén csak olyan csillagok ragyoghattak, akik külsőleg topon voltak, de még akkor is ritkábban, mint férfitársaik. Ha a politikára vagy a sportokra gondolunk, még mindig kevés a női kommentátort vagy elemzőt láthatunk, ami abból is ered, hogy a nézők arra voltak szocializálva, hogy komoly és jelentős kérdésekben csak a férfiak tudtak és tudnak jól dönteni.
Milyen furcsa, hogy a férfiak uralta társadalom elhitette a világgal, hogy ők sokkal jobban tesznek bármit, amihez nyúlnak, mint a nők, akiknek képességeit még mindig sokan kétségbe vonják! Épp azért, mert terhesek tudnak maradni, azért mert szülnek, mert fontosak nekik a gyerekeik, mert szociálisan érzékenyebbek… Ezeket egyébként a társadalom pozitív tulajdonságokként tálalja, csak épp nem akarja elfogadni és alkalmazni a hétköznapokban. Mondjuk csak ki bátran, hány meg hány háború maradt volna el, ha a hatalomtól fűtött férfiak nem kezdeményezték volna erejük fitogtatását, és belegondoltak volna, mit jelent elveszíteni egy családot, egy gyereket vagy bárkit, akit szeretünk?
Talán mostanában a filmvilágban mutatkozik meg, hogy rájöttek arra is, hogy milyen jó karaktereket lehet találni belevaló nők körében, akik elmúltak hatvanévesek, és nem mindenki roggyan bele a korába, és azáltal, hogy látunk ráncokat, megereszkedett bőrt, nem dől össze a világ. Eddig csak szép, izmos sztárokat csodálhattunk a mozikban, és senkit nem érdekelt, hogy a korosodó férfiember mellé egy húsz-harminc évvel fiatalabb bombázót tettek. Jól mutattak együtt, és a nézők szeme jóllakott. Mintha szégyen lett volna öregedni, és azok, akik megérték, legszívesebben letakarták volna egy kendővel, hogy ne rontsák az összképet. Mivel ezt nem tehették a filmgyárak, egyszerűen kiiktatták a negyven feletti színésznőket, akik beleroppantak ebbe, vagy elfogadtak a megélhetés miatt Zs kategóriás szerepeket is. Ám lassan előbukkant Diane Keaton, Helen Mirren, Julianne Moore, akik bár fiatalabb korukban is jeleskedtek, egy ideig mellőzöttek maradtak.
Mekkora port kavart fel pár éve, hogy a Szex és New York folyatásában Sarah Jessica Parker őszes hajjal mutatkozott! A nézők közül sokan pfujoltak, pedig a változás és vele együtt az öregedés természetes. Legyen, csak ne lássuk, mondták a nézők, de mindenki Carrie-je ne, hátrált meg. Persze láthattuk azért szétműtve Demi Moore-t, Charlize Theront és persze a pálcikavékony Nicole Kidmant is, akik elrettentő példát mutattak azoknak, akik a plasztikai sebészet megoldásait választották.
A filmek világa kegyetlen, a kamera megmutat minden deka felesleget, minden hepehupát az arcon, ám vannak és lesznek is olyan színésznők, akik nemcsak azzal akarnak megmaradni a köztudatban, hogy szépek.
Üdvözítő, hogy ma már értelmes és izgalmas szerepekben láthatjuk viszont a régi kedvenceket, akik nem akarnak negyvennek kinézni. Talán elindult valami…Talán az emberek lassan megértik, hogy a tapasztalat és a kor érték, és még a filmvásznon se az a legfontosabb, hogy mindenki üde bőrrel jelenjen meg. Az csak a valóság abszolút tagadása, nem beszélve a teherről, amit a nézőkre, rajongókra tesz.