Nóra boldog volt. Olyan boldog, amilyen csak egy félig szabad nő lehet. Ezt a szabadságot, ezt a csodát egy idegennek köszönhette, és azt se tudta, hogy emiatt restellje-e az örömét, vagy engedje szabadjára. Úgy érezte, hogy odafönt nagyon szerethetik, ha ilyen angyalt küldtek mellé. Nem érdekelte már semmi, új életet akart, nyugalmat és függetlenséget. Ideje volt önmagára találnia, ezt érezte, de Sári néni segítsége nélkül ez nem sikerülne, ebben biztos volt. Csendesen ballagott hazafelé, nézte a szürke járdát, a folyton tolakodó embereket, a szomorú arcokat, és most érezte először, mennyire más lehet majd az élete, ha egyszer elköltözik a városból. Nem is hallotta, hogy csörög a telefonja, mert rezgőre volt állítva, mint mindig, amikor látogatóba ment öreg barátnőjéhez. Végül, sokadszorra megérezte a rezgést. Meglepetésére Ábris anyja szólt bele, akivel évek óta nem beszélt, mert ha beteg volt, azért nem lehetett hívni, ha meg egészséges volt, akkor meg azért. Nem kedvelte őt, de a fiát se nagyon, teljesen eltávolodtak az idők során, de ez egyiket se zavarta különösebben.
– Mi a francért nem veszed már fel! – ordította hisztérikusan. – A fiam haldoklik, te meg arra se vagy képes, hogy azt a nyüves mobilt felvedd?
Nóra hirtelen szóhoz se jutott, de abban biztos volt, hogy Ábris nem haldoklik, és az asszony biztosan nincs magánál, valószínűleg részeg.
– Szervusz, anyuka! – nyögte ki nagy nehezen.
– Nekem te ne anyukázz, amikor a fiam épp a műtőben van, és te ki tudja, mi a frászt csinálsz, azon túl, hogy el akarsz válni tőle. Most aztán boldog lehetsz, mert ha meghal, tied lesz minden. – Az asszony továbbra is hisztérikusan visított, Nóra nehezen értette mondandóját, de az, hogy a férje kórházban van, eljutott a füléig.
– Mi az, hogy most műtik? Miről beszélsz? – kérdezte idegesen. Semmi kedve nem volt ehhez az ostobasághoz.
– Hívtak a kórházból, hogy balesetet szenvedett, téged, meg nem találnak. Húzzál be gyorsan hozzá, mert nem állok jót magamért! Mindig mondtam neki, hogy ne téged vegyen el, de nem hallgatott rám. Lám, igazam lett megint, hiszen még feleségnek se vagy jó, nemhogy anyának.
Nóra nagy levegőt vett, hogy ne kezdjen sikítani. Megállt, megkapaszkodott a falban és várt.
– Anyuka, komolyan beszélsz? Melyik kórházba menjek? Mondjad már, ne visíts!
Ábris anyja nem hallotta menyét, csak jajgatott, zokogott, és nagy sokára nyögte ki, hogy a balesetire. Azonnal kinyomta, és leintett egy taxit. Közben hívta Ábrist, aki nem vette fel, de Jutka sem, így nem kapott azonnali magyarázatot. A taxi lassan araszolt a csúcsforgalomban, Nóra idegei pattanásig feszültek. Csak tárcsázta és tárcsázta a férjét, meg a lányt is, de egyikük telefonja se reagált. Már tudta, hogy valóban baj van. A taxi nagy kerülővel, de húsz perccel később megállt a kórház nem túl tágas parkolójában, mire fizetett és úgy futott befelé, mint aki tudja, az utolsó pillanatban érkezik. Lihegve rontott rá a betegfelvételisre, mire a fiatal lány, aki kezdő lehetett, azonnal megmondta neki, hogy Ábris valóban a műtőben van, súlyosak a sérülései.
Nóra szíve össze-vissza kalapált a mellkasában. Istenem, csak ne haljon meg, mormolta. Már nem szerette, de a halálát nem kívánta, még akkor se, ha megütötte őt. Hitt istenben és abban bízott, hogy tudja a dolgát, és nem hívja még magához a férjét. Szabad akart lenni, de nem ilyen áron. Vigyázz, mit kívánsz, mondta magának rémülten.
– Üljön le, és várjon, amíg a doktor úr végez! – mondta neki a lány, aki hiába volt kezdő, tudta, hogy az emberekkel csak erőteljes hangnemben érdemes beszélni, ha sokkot kaptak.
A fal melletti széksorra mutatott, és kényszeredetten elmosolyodott.
– Annyit mondjon nekem, hogy mi történt, mert semmit nem tudok! – suttogta kétségbeesetten.
– A férje karambolozott. Ennyit tudok, és kérem, nyugodjon meg, jó kezekben van. Igyon egy kávét, és higgye el, minden rendben lesz.
Nóra bólintott. Kihallotta hangjából az olcsó vigaszt. Hogy lenne már minden rendben, kérdezte haragosan, de csak önmagától. Mi történhetett? Túl gyorsan ment? Vagy más volt a hibás?
Maga se tudta, hány órán át ült, de már besötétedett, a kórház elcsendesedett, mégis jöttek-mentek az emberek, de már nem annyian, mint amikor ő megérkezett. Azok a borzalmas szagok, a félelem mindent átható illata bejárta a folyosót, de nem történt semmi. Kis híján elbóbiskolt, amikor végre meglátott közeledni egy fehérköpenyes orvost. Zsebre tett kézzel közeledett, nem mosolygott. Add, hogy éljen, add, hogy ne legyen nagy baja, mondogatta, míg a hatvanas doktor megállt előtte és bemutatkozott. Fáradt hangon közölte, hogy Ábris lába szilánkosra tört, emellett a kulcscsontja is, és leszakadt a lépe, de tulajdonképpen sokkal jobban megúszta a dolgot, mint sejteni lehetett volna első ránézésre. A lány, aki vele volt, csak könnyebben sérült. Bent tartják, de a CT és a röntgen nem mutat semmit.
– A lány? – nézett meglepetten az asszony, de azonnal rájött, hogy Jutkáról van szó. Ő is vele volt? Vajon miért? Hogyhogy nem dolgoztak, hiszen munkaidő volt még, amikor anyósa hívta? Lehet, hogy a lány hazudott neki, és mégis kavart a férjével titokban?
Keserűen elmosolyodott. Hazugság. Minden hazugság, gondolta. Az egész élete az. Elvették, de nem szerették, ő meg azt hazudta magának, hogy nincs is rossz élete. Elhitte, hogy neki ennyi is elég, hogy ez a langyos pocsolya elegendő lehet. Amikor Jutkát hazahozta Ábris, benyelte az újabb hazugságot. És hiába alakult máshogy minden, hiába mondta neki az a hazug ribanc, hogy mellette van, becsapta. A legnagyobbat mind közül azonban ő hazudta magának. Fél életében azzal kábította magát, hogy mégse olyan keserves az élete, mint ahogy hiszi.
– Igen, egy szőke! Azt hittem, ismeri a hölgyet! – közölte az orvos, és azonnal látszott rajta, hogy ő is hazudik. Nem ezt hitte, hanem pontosan tudta, miért is volt a kocsiban az a csinos, alulöltözött fiatal nő. De miért vallotta volna ezt be ennek az asszonynak, akinek szemében tonnányi szomorúság ült?
– Igen, ismerem. A lakónk…– mondta sietve Nóra. Igen, a lakójuk, úgy is lehet mondani.
– Pár perc múlva bemehet a férjéhez, nem sokára magához tér – mosolyodott el az orvos, mintegy biztatásul. – Ne kell aggódnia, erős szervezete van a férjének, fel fog gyógyulni hamarosan.
Nóra rápillantott, aztán kibámult az ablakon. Fel fog gyógyulni…Remek. Akkor nem kell aggódnia. A doktor úr zsebre tett kézzel komótosan tovább vonult, ő pedig írt egy rövid üzenetet anyósának. Aztán megfordult, és kisétált a kórházból. Esze ágában sem volt bemenni egyikükhöz sem.
A parkolóban egyetlen taxi állt, mintha őt várta volna. Hazament, lezuhanyozott és lefeküdt aludni a néma lakásban. Az ágyban fekve hosszan bámult a plafont, hallgatta a kinti zajokat, a lépcsőházi cipőkopogást, majd elnyomta az álom. Azt se hallotta meg, hogy a telefonja vagy hússzor rezgett.
Reggel két üzenet várta. Az egyikben Ábris közölte vele, hogy szereti, és nem akar elválni, a másikban pedig egy ismeretlen számról írta meg valaki, hogy Sárika néni éjszaka átadta lelkét a teremtőnek. Nóra kezébe temette az arcát és zokogni kezdett. Kint hatalmasat dördült az ég és ömleni kezdett az eső, mintha dézsából öntötték volna. Még az ég sem bír nyugton maradni, futott át az agyán, miközben szemét törölgette. Sári néni biztosan odafönt perelt már valakivel, aki nem eléggé kedvesen köszönt neki.
Vége
+ bónusz: 13 hónap múlva
Kép forrása: Pinterest